új könyvek

elõkészületben

könyvek

rólunk

a sorozatról írták

fórum

levelezõ lista

kapcsolat

osiris kiadó

e-könyves boltok

pályázatok

sociography.eu

fõoldal

alapító okirat

cégbírósági végzés

keresõ

szerzõ
cím
szócikk

ajánló

Erdei Ferenc - Város és vidékecomprar ugg baratas
KRITIKÁK


Diószegi András, Kritika, 1971. 11-12. sz.
Erdei Ferenc: Város és vidéke



Íme új század születik

a táj kormos rajzasztalán

(Ladányi)


Erdei Ferenc legutolsó nagy műve, a Város és vidéke a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Betetőzve egy életművet és irányt adva egy jelentős mai magyar irodalmi vállalkozás szellemének.

Mielőtt magára Erdei könyvére rátérnénk, érdemes egy pillantást vetnünk a sorozat genezisére. Nyilvánvaló, a távolabbi hagyományt a harmincas évek irodalmának szociográfiái jelentik, de van frissebb hagyomány is, a mai magyar írók társadalomkutató szenvedélye. A közvetlen szellemi előzmények közé olyan rangú vállalkozások tartoznak, mint a Húsz óra, amely eredetileg a címében is benne viselte a szociográfiai ihletést. S ugyancsak egy szociográfiai híradás lett a kiindulópontja az utóbbi évek egyik fontos társadalmi drámájának, A térképen nem találhatónak.

Ma már aligha van vitának helye arról, mit adott a szociográfia a prózának. A dramaturgia, meglehet, nehezebben birkózik a drámai formák közt megjelenő szociográfiával, Darvas darabja mindenesetre megmutatta, hogy egy új dramaturgia lehetőségei vannak az általa feltárt életanyagban. A szokványos, álkatarzisra törő megoldás helyett a megdöbbentés érzelmi-racionális effektusait juttatta érvényre, s az értő közönség és kritika azonosulni tudott a darab valójában közösségi problémájával. Meglehet, a magánélet zárt körében játszódó drámáknak megvan a maguk bevált hatása, de a szociográfus drámaíró szem változatosabb konfliktusanyaggal szolgál, s gazdagabb gondolati problematikának nyithat utat.

Mindezt csupán kitérő gyanánt, annak érzékeltetéseként, hogy a szociográfia ma is elsősorban irodalmi természetű mondanivalója miatt vállal jelentős részt irodalmunk fejlesztésében. Némely esetekben a szociográfia hamarabb és adekvátabban nyúl hozzá bizonyos témákhoz, mint az elbeszélő jellegű prózairodalom. Az elmúlt évtizednek kitűnő realista regényirodalma született, ez azonban a negyvenes és ötvenes évek problematikájából származott. Korszerűvé a megújhodott eszmei nézőpont és az irodalmi forma megújítása tette. Az említett korszak művészeti problematikája továbbra is él irodalmi (és filmbeli) feldolgozásokban. De akinek szeme és füle van az irodalmi folyamatok érzékeléséhez, észreveheti, hogy az igazi új problematika a regényírók (s talán más művészek számára is) ott van, ahova a ma szociográfusai és szociológusai nyúlnak.

A ma szociográfiája örökölte a régi társadalmi felelősségtudatát. Ez abban is megnyilvánul, hogy ha visszásságot talál az ország valamelyik szögletében, a társadalmi élet valamely fórumán, igyekszik szót emelni. Mégsem ebben a leleplező jellegben kell látnunk a mai szociográfia jellemzőjét, hanem abban, hogy a társadalomban végbemenő változási folyamatokról tudósít. A Magyarország felfedezése sorozat eddigi kiadványainak is ez a fő karaktere. Szerzőinek figyelme egy-egy konkrét közegben azokat a társadalmi változásokat jellemzi, amelyek a hatvanas évek végére lettek dominánsakká, s bontakoztak ki oly mértékben, hogy a szociográfus számára érzékelhetővé és általánosítások levonására alkalmasakká lettek. S túl ezen észrevehető a mai szociográfia látószögének kiszélesedése. Míg a régi szociográfia elsősorban a falu életére figyelt, a maiban megfordul az érdeklődés iránya. Mutatta Mocsár Gábor könyve, amely egy új munkásréteg és egy új szakma születését tárgyalja, Moldova György pedig egy új város. Komló kifejlődésének gyors és konfliktuózus állapotait körvonalazza.

Erdei Szegedet egész megyéjének környezetével együtt mutatja be. Művének stílusában, de szerkezetében és láttatási módjában irodalmi jellegzetességek vannak. A tudós módszerével dolgozik, s ez elsősorban abban nyilatkozik meg, hogy pontosan kijelöli azt az összefüggésrendet, amelyhez nyúl, s azon módszeresen végigmegy, tudóshoz illő mértéktartással és logikai erővel általánosít. Emellett konkrét kapcsolata is van meghatározott tudományágakkal. A régi szociográfia előszeretettel kapcsolódott az etnográfiához. Erdei is rámutat arra, hogy az ő anyagában hol lel új kutatási lehetőségekre. De ő maga konkrétan két tudományágra támaszkodik: a szociológiára és az urbanisztikára, s a maga eredményeivel ezek gazdagításához is hozzájárul. S még egy gyakorlati stúdiummal van kapcsolata: az igazgatás- és vezetéstudománnyal, ennek a számára is fontos tapasztalati anyagot tár fel.

Erdeit munkássága kezdetétől fogva két egymással szorosan összefüggő kérdés érdekelte. Elsősorban a paraszti termelési és életforma megváltoztatásának és a szocializmus társadalmi rendjében való humanizálásának kérdése. Könyvei, a Parasztok és A magyar paraszttársadalom, s tanulmányai, amelyek A szövetkezeti úton cím alatt és számos folyóiratban megjelentek, ennek az érdeklődésnek a gyümölcsei. A szociológus makroszférának – a hatalom az osztályok közötti harc viszonyai stb. – világának nevezi azt az összefüggésrendet, amelyben ez a harc folyt és folyik. A másik világ, amelyhez figyelme hozzáfonódik, a mikroszféra: a valóságnak az a szintje, ahol az elemi szerveződés folyamatai végbemennek, az alapvető családi intézmények és a családok formálódnak, és az egyén konkrétan beilleszkedik a termelés és a fogyasztás folyamatába. Érdekelte tehát a táj élete is, a rajta megjelenő emberi települések fejlődése, társadalomba szerveződése. Első könyve, A makói paraszttársadalom, a szülőföldről szólt, s későbbi könyvei sorra vették a magyar táj legjellemzőbb települési formációit: a Magyar város, Magyar falu, Magyar tanyák s a Futóhomok.

Ezekből a művekből világosan kitűnik, hogy Erdei az urbanizáció sajátos problematikájának átfogó látással bíró tudósa, tökéletesen ismeri azt a specifikus történeti folyamatot, amelyben a magyar településviszonyok kialakultak, s ezek megváltoztatásának korszerű lehetőségeit látja. A saját tapasztalati anyagát szinte az egész magyar szakirodalommal szembesíti, s válogatni tud a külföldi szakirodalom értékei között is. Tájékozottságának jellemzéséül elég, ha megemlítjük, hogy az 1938-ban megjelent Magyar Város jegyzetanyagában utal rá, hogy számára „a város értelméről Le Corbusier felfogása nyújtotta a legkitűnőbb távlatot”. Nem volt azonban idealista, tudta, hogy a leghaladóbb törekvésekből a mi viszonyaink közt mi valósítható meg. S amikor néhány éve egy építészeti vitában megszólalt, azt az álláspontot foglalta el, hogy ma, a mi körülményeink között a társadalompolitikai és építőművészeti szempont között értelmes kompromisszum szükséges, fontosabbnak tartva a funkcionálisan jó, több lakást a kevés, de építőművészetileg kielégítőbben megoldott építménynél.

A Város és vidéke mintegy magyarázatul is szolgál e kompromisszumos állásponthoz. Szeged és környéke urbanisztikai szempontból az ország legelmaradottabb vidékei közé sorolható. Mint adatai bizonyítják, korszerűnek egyedül a múlt századi nagy árvíz után újjáépített Szeged volt mondható, a körülötte fekvő mezővárosok, falvak és tanyák alapos fejlesztésre szorulnak. Az egy évtizeddel korábbihoz képest 1969–70-re a helyzet ugrásszerűen javult, de még mintegy negyven esztendőre lesz szükség ahhoz, hogy az egész terület lakásállománya kicserélődjék. A javulást, amely urbanisztikai tekintetben egy rövid évtized alatt végbement, a társadalmi változásokkal hozza kapcsolatba: „Még egy évtizede sincs annak, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezése végbement Csongrád megyében. Hasonlóképpen nem több, mint egy évtizede, hogy az iparosítás új hulláma kibontakozott... A kommunális tevékenység, a város- és községrendezés, a közintézmények és a lakások építése is napjainkban kezd olyan jelleget és méreteket ölteni, ami megváltoztatja a táj arculatát, s kifejezi azt, hogy az élet minden területén korszerű módszerek és formák váltják fel a hagyományos régit.”

A sajátos magyar viszonyok megszabta feltételek kompromisszumokra kényszerítik olykor a társadalompolitikust éppúgy, mint az urbanisztikai célkitűzések képviselőjét. A Város és vidéke azt is mutatja, hogy van, ahol Erdei nem gondol kompromisszumra. Az egyes építmények kiképzésében lehet engedményeket tenni, de alapvető urbanisztikai célokat illetően nem. Művének jelentős vonása, hogy világosan érzékelteti: az urbanizáció nem egyszerűen egy megtorpant város továbbfejlesztésének, vagy egy falu várossá alakításának gondját jelenti, hanem egy egész régiónak az urbanizációs folyamatba való beállítását. Jól látja, hogy a modern urbanisztika felismerései, feladatai a nagyobb területi, települési méretek, a tágabb összefüggések átfogását igénylik.

Egyben azt is jelenti ez, hogy nem gondol kompromisszumra abban a tekintetben sem, hogy a várost vidékével s az ahhoz kapcsolódó természeti környezetével együtt szükséges urbanizálni. Jól látja, hogy világtendencia az emberek nagyobb városokba özönlése, de azt is láttatja, hogy a mi sajátos fejlődésünk a táj hagyományos struktúrájának fennmaradását is ígéri. Szeged középponti helyzete ellenére sem szünteti meg a körülötte fekvő többi város önálló fejlődési lehetőségeit, kilépve a mezővárosi állapotból ezek mind önálló szerepet tölthetnek be. Erdei gondosan végigelemzi valamennyi Szeged körül fekvő város helyzetét, s éles szemmel mutat rá specifikumaikra, s azokra az akadályokra is, amelyek épp a specifikumok kialakulását akadályozzák. Ilyesmiről van szó abban a fejezetben, ahol az értelmiség sajátos szerepéről, a vidéki értelmiség külön gondjairól beszél szegedi baráti körben, vagy amikor a makói hagymatermesztők perspektivikus nehézségeiről a szakember realitásérzékével és nyíltságával beszél.

Végeredményben tehát Erdei gazdag körképet ad arról, a szocialista mezőgazdaság és az indusztrializáció hogyan alakította át az ország egyik jellegzetes régióját. De mit mond arról, mennyire lett szocialistává a táj lakója, maga az ember?

Mértéktartó módon közelíti meg ezt a kérdést, hiszen pontosan tudja, hogy az emberi habitusok társadalmi determinánsai e vidék életében milyen bonyolultak. Megszűntek a régi „családi munkahelyek”, a lakosság többsége „társadalmi munkahelyeken” dolgozik, ugyanakkor a kettősségnek is létrejöttek a legkülönbözőbb és föltételezhetően még sokáig szükségszerű típusai. Ez pedig mindenképpen lassítja az urbanizációt éppúgy, mint az emberek tudati átalakulását. Ugyanakkor e kérdés megítélésében távol áll az egyoldalú empirizmustól. A hétköznapi általánost a „különössel” is tudja szembesíteni, s ily módon rá tud mutatni mindarra, ami a szocialista habitus jelenlétére vall.

Könyvében kitér az 1970-es nagy tiszai árvíz alkalmával szerzett tapasztalataira, s ezeket elsősorban az általunk feltett kérdés szempontjából értékeli. Ekkor, mutat rá, szinte elemi erővel mutatkozott meg a szocialista közösségi szellem, amely feltétele volt a természeti elemek feletti győzelemnek. Az effajta közösségi szellemben nem valami elvont, messianisztikus erőt lát, s korántsem csupán az emberek mindig meglevő kollektív védekezési ösztönét mindenféle ellenséggel szemben. E békében lezajlott háborút a szovjet nép negyedszázaddal ezelőtt lezajlott háborújával veti egybe, olyan értelemben, hogy azonos motívumait látja a küzdelem megszervezési módjának. Itt is, mint ott, döntő volt az intézmények helytállása, önmagukban, a reájuk bízott feladat teljesítésében. Közülük a vízügyi szervezetet emeli ki, amelyik a „hadviselést” szakmailag szervezte és irányította. S kiemeli, milyen hatásosan érvényesült a pártszervek politikai vezető szerepe. „Úgy, hogy nem az operatív és szakmai döntéseket igyekeztek kisajátítani, hanem az egyértelműen felelős szervek mögött az összehangolás politikáját képviselték és érvényesítették.”

E kitérő Erdei művének fontos eszmei tartozéka, s ha témája epizodikusnak tetszik is hétköznapokat analizáló fejezeteihez képest, mégis kulcsszerepe van a fő mondanivaló kifejezését illetően. Arra figyelmeztet, hogy a mikrovilág megszervezésének gondjához a már megszerzett javak védelmének, megőrzésének tevékenysége is hozzátartozik. Sajnálja, hogy a sikeres és utólag könnyűnek tetsző győzelem szinte feledésbe merült. Jó lett volna – hangsúlyozza –, ha mindaz, ami abban a néhány hétben megnyilvánult, tudatosulva a hétköznapi munkának is részévé vált volna. S Csurka Istvánt idézi, aki szintén megpróbálta levonni az 1970-es tavaszi hadjárat néhány tanulságát. „A vereségből való tanulságlevonásban nagy gyakorlatunk van nekünk, magyaroknak. Próbáljunk meg egyszer tanulságokat levonni ritka győzelmeink egyikéből is.”

Végül utalnunk kell könyvének még egy módszertani jellegzetességére is, amely mintegy szintézisét is jelenti a többi kutatási nézőpontnak. Mint könyve előszavában írja, azt a helyzetet kívánja rögzíteni, amelyet az adott tájegység 1969–1970-ben mutatott. Ez azonban csak konkretizálása annak az időpontnak, ahonnan visszafele nézve voltaképp egy történelmi víziót képes felidézni. Öncélú historizálás nélkül a táj, a tájegység történelmi összetartozásának kialakulását, egyes részeinek szerves egybetartozását és a részeknek egymás által való determináltságát analizálja. Voltaképpen egy struktúrát ír le a maga történeti genezisében: a múltból a jelen felé haladó mozgásának állapotaiban, a jelenben való elrendeződésében és a jövő felé való irányultságában. A kép, amely így elibünk áll – maga Erdei is gyakran mondja – „izgalmas”, „drámai” s hogy mi is annak érezzük, ezzel a sajátos történelmi láttatással is összefügg. (Szépirodalmi, 1971)





Diószegi András, Kritika 1971. 11-12 sz. p. 93-97
Erdei Ferenc: Város és vidéke

Diószegi András, Kritika 1971. 11-12 sz. p. 93-97

 

Erdei Ferenc: Város és vidéke

 

 

  Erdei Ferenc legutolsó nagy műve, egy életmű betetőzése és egyben egy jelentős magyar irodalmi vállalkozás szellemének irányadója. A korabeli szociográfia tovább örökíti a régi felelősségtudatát, ha visszásságot talál, igyekszik szót emelni, de egyben tudósít is a társadalomban végbemenő folyamatokról. Míg a régi szociológia elsősorban a falura fókuszált, az etnográfiához kapcsolódott, a maiban megfordul az érdeklődés iránya. Erdei is Szegedet egész megyéje környezetével együtt mutatja be, támaszkodva a szociológiára és az urbanisztikára is. Korábbi műveiben is alapvetően két kérdés foglalkoztatta, a paraszti létforma megváltozása és a szocialista társadalomban való humanizálása.

  Szeged és környéke urbanisztikai szempontból az ország legelmaradottabb vidékei közé tartozik, az iparosítás, urbanízalas tíz évvel azelőtt indult, de még negyven esztendőre lenne szükség ahhoz, hogy az egész terület lakásállománya kicserélődjön. Az urbanízalas körében Erdei elfogadja azt a kompromisszumot, hogy a társadalompolitika az építőművészetet időnként felül kell, hogy írja, de abból nem enged, hogy egy település urbanizálása csak az egész régiónak a bevonásával történhet. És ebben az értelmiség fontos szerepet játszik. A könyv kitér az 1970-es tiszai árvízre, amiben elemi erővel nyilvánult meg a szocialista közösségi szellem. Ezt az elemekkel vívott „háborút", a szovjet nép negyedszázaddal azelőtti háborújával vonja párhuzamba. Egyben sajnálja, hogy ennek a néhány hétnek a tanulsága nem tudatosult eléggé, nem vált a hétköznapi munka részévé.

  Bár a könyv előszavában Erdei azt írja, hogy a tájegység 1969-70-es állapotát kívánja rögzíteni, ez az időpont valójában kiindulópontja a történelmi fejlődés láttatásának.