/Az alapítványról
Az alapítványról2018-02-14T14:25:33+00:00

Az alapítványról

Vajon akad-e olyan családi könyvespolc, amelyen ott sorakozik a Magyarország felfedezése sorozat mind a félszáznál több szociográfiai kötete? És megvan az 1937-38-as őssorozatban megjelent triász is (Erdei Ferenc: Futóhomok, Féja Géza: Viharsarok, Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság)? A tájékozott olvasók többségének is meglepetés, hogy még létezik az 1970-ben új életre keltett sorozat. Hiszen ritkán látni a köteteit, és alig-alig lehet olvasni róluk. A valóság mintha kiköltözött volna a szociográfiából.

Mocsár Gábor Égő arany (1970) című műve volt az új folyam első kötete. Ennek elején ott áll: “Szerkesztőbizottság: Boldizsár Iván, Darvas József, Erdei Ferenc, Gondos Ernő, Hegedűs András, Illés Endre, Ortutay Gyula. Fotók: Korniss Péter. A kötés és tipográfia Szántó Tibor munkája.” A sorozat motorján, két évtizeden át kitartó mindenesén, Gondos Ernőn túl valamennyi név megtalálható a lexikonokban, négy közülük miniszter is volt – kettő akadémikus -, egy miniszterelnök. Akad 1990 óta olyan kulturális misszió, amit a demokrácia ilyen nevekkel stafírozott volna ki (nem pénzért, hanem “társadalmi munkaként”)? Biztos volt a nagy nevek felvonultatásában cenzurális megfontolás is (szúrják ki ők a nem tetszőket), de a lényeg mégis a hatalom számára kockázatos vállalkozás: az önmagát alig ismerő társadalom tükörbe kívánt – mert? – nézni, legalább a valóság részeivel szembesülhetett. (A cenzúra rafinált úton járt: bizonyos szerzőknek már a témáit elutasította. így maradt ki a sorozatból Csoóri Sándor vagy Vekerdi László.) Bár az 1968-as “prágai tavasz” leverése – a magyar csapatok “felvidéki” bevonulása – gutaütésként érte a kádári reformokat, a “való világ” feltárására szerveződő sorozat túlélt mindent, magát a rendszert is. Csonka-bonkán ugyan, de még vegetál.

Mocsár könyve méltó nyitánya volt a vállalkozásnak. A több tízezres olvasótábor innen értesülhetett először például az 1948-as MAORT-per meghökkentő dokumentumokkal alátámasztott történetéről. (Később Lázár István külön szociográfiát, Galgóczy Erzsébet pedig regényt írt a magyar kőolajfeltárás legjelentősebb alakjáról, a perben halálra, majd életfogytiglanra ítélt dr. Papp Simonról.)

Évente kettesével-hármasával jöttek ki a tényfeltáró kötetek. Erdei Ferenc mûve (Város és vidéke, 1971) nemcsak a folytonosságot jelképezte a harmincas évek falukutató mozgalmával, hanem egyféle összegzése is volt a társadalomtudós Erdei munkásságának. Ebben az évben jelent Moldova György: Tisztelet Komlónak! címû kötete – benne a vagabund moszkovita Vas Zoltán megnyerõ portréja. Végh Antal szülõföldi vallomását (Erdõháton, Nyíren, 1972) többek között a sorozat egyik legnagyobb sikere követte, László-Bencsik Sándor: Történelem alulnézetben (1973). A “hatalmon lévõ” munkásosztály életét a szerzõ egy export csomagolóbrigád tagjainak sorsán keresztül mutatta be. A könyv címe szólássá vált. Nem hagyható ki e szûkmarkú tallózásból Lázár István három kiadást megélt szülõföldi vallomása (Kiált Patak vára, 1974). Bár szívesen emlegetjük sportnagyhatalomként Magyarországot, a sorozatban eddig egyedül Zsolt Róbert írt a témáról (Labdarúgók, sportolók, 1978). Az élvezetes írás sok kulisszatitkot feltárt. O” írt először az öttusafenomén Balczó András egyéni olimpiai aranyéremért elkövetett zseniális müncheni csalásáról, arról, miként is nézték ezt el neki. Szász Imre kötetének a szerkesztésébe a pártközpont is besegített (Ez elment vadászni, 1984), hiszen nagyjaink közül többen előszeretettel űzték – nem is mindig sportszerűen – a máig úri passziónak tartott sportot. Az 57 kötetből csupán kettő foglalkozik a roma kisebbséggel (Diósi Ágnes: Cigányút, 1988; Rácz Romano Sándor: Cigány sor, 2008).

A sorozat gazdája 1988-ig a Magyar írószövetség volt, majd a szövetségről való leválás után a Magyarország felfedezése Alapítványt 1990 tavaszán jegyezte be a bíróság. Az első “újkori” kuratórium – mert a szerkesztőbizottság neve is megváltozott – népes volt: Fekete Gyula, Gondos Ernő, Hankiss Elemér, Huszár Tibor, László-Bencsik Sándor, Lázár István (elnök), Márkus István, Pünkösti Árpád (titkár), Szász Imre, Tar Sándor, Vági Gábor, Vitányi Iván, Závada Pál. A sorozat “alapítványi fejezete” gyöngébb az elsőnél. Esetlegesebb, megalkuvóbb és gyérülő. A rendszerváltással – a szabad szólással? – csökkent az írott és a kimondott szó ereje. A demokrácia folyamatosan leleplezi önmagát írói segédlet nélkül is. Az acsarkodásoknál mélyebbre menni ugyan könnyen lehet, mégis devalválódott a tényfeltárás. Zuhant a könyvek példányszáma. Márkus István a diák falukutatók közé tartozott. Két tanulmánykötete (Az ismeretlen főszereplő, 1991; Polgárosodó parasztság, 1996) egyetemi tananyag, de széles körű olvasótáborra nem számíthatott. Lengyel László két kötete (Micsoda év!, 1991; Tépelődés, 1992) a sorozathoz méltó színvonalon, irodalmi eszközökkel, kritikai szemlélettel mutatja be a magyar társadalom tipikus jelenségeit, ám nem szociográfia, hanem esszé. Závada Pál: Kulákprés (1991) című munkája híradás a lehetetlen ötvenes évekből. Bálint B. András vallásszociográfiát írt (Szabadulás a félelemtől, 1993) az apró gyülekezetek, a bázisközösségek, a buddhisták, a zsidók stb. hitvalló csoportjairól. Vekerdy Tamás: Álmok és lidércek (1993) címen a negyven év után első állampolgári kezdeményezéssel létesült hazai általános iskola (Solymár, 1989) apropóján a Waldorf-pedagógia külföldi és hazai tapasztalatairól készített szubjektív számvetést. Orszigethy Erzsébet egy uradalmi cselédfalu és egy kulákfalu, a szomszédos Dormánd és Besenyőtelek sorsán mutatja be, mit lehet kezdeni a tegnapi és a mai politikai javallatokkal (Birsalmasajt, 1995). Iványi Gábor, a számkivetettek mentora Hajléktalanok (1998) című szociográfiája nagydoktori disszertáció is lehetne. Szilágyi Gyula a hazai szexuális civilizálatlanságot tárta fel (Tiszántúli Emánuel, 2001). A méltatlanul nem említettekkel együtt mostanáig 57 kötet. Sok is, kevés is. A jelenlegi kuratórium tisztában van vele, hogy számos alapvető társadalmi kérdést nem tűzött, azaz szerzők – híján nem tudott napirendre tűzni.

Az 1970-es újrainduláskor a sorozat mögé rendelték a Szépirodalmi Könyvkiadót. A magas példányszámokból futotta a kemény borításra, a szociofotókra. Ha meg nem, ott volt az állam bácsi és fizetett. Az elkényelmesedésre ment aztán rá a kiadó. Megszűnése idején arra senki sem gondolt, hogy a szociográfiai sorozattal mi lesz. Jó ideig úgy tűnt, hogy alapítványként is meg tudunk élni. Támogatást kaptunk a Soros Alapítványtól, “A Budapest Bank Budapestért” Alapítványtól és a Nemzeti Kulturális Alaptól. Feláldozni kényszerültünk viszont a kötetek szociofotó-mellékletét. Egyrészt, mert nem tudtuk kifizetni a fényképeket (honoráriuma több lett volna, mint az íróé), és aránytalanul drágák lettek volna az olvasónak is a kötetek. Elkövettük az első öncsonkítást, pedig a szociofotósok tábora népesebb, és talán színvonalasabb is, mint a szociográfusoké (és publikálási lehetőségük az övékénél is rosszabb, hisz a fotóalbumok lassan megfizethetetlenek).

A Szépirodalmi megszûnése után kiadótól kiadóhoz csapódtunk. Vagy azért, mert megszûntek, vagy azért, mert futottunk a jobb ajánlat után. Nem volt nehéz, mert ágrólszakadt alapítványunkat nem egy kiadó finoman fejte. A könyvtámogatási rendszer kialakulása után kizárólag a szociográfiák íratásával kellett volna foglalkoznunk. Pályázatokat kellett volna kiírnunk, szerzõket keresni, a mûveket lektorálni: legfeljebb ennyi lehet egy ilyen civil szervezet feladata. (A kuratórium ingyen dolgozik, lelkesedésbõl, a szociográfia és egy megõrzésre méltó hagyomány fennmaradásáért.)

Már-már azt hittük, sikerült olyan kiadót találnunk (Magyar Könyvklub), amely a kiadás gondjait és költségeit – pályázati támogatással! – leveszi a vállunkról. Dermedten figyeltük hát, hogy belsõ gondjaik miatt miként mennek össze és szét, hogy egy könyves “elnök-vezérigazgató” még válaszra sem méltat bennünket. Kun István A feláldozott Bereg címû, a szabolcsi árvízrõl írott kézirata a történtek miatt a tervezettnél csak másfél évvel késõbb, 2004-ben került az olvasók elé egy komoly kiadónál.

Akinek halálhírét költik, sokáig él – tartja a mondás, és remélhetõen ez a hároméves kihagyás után 2004-ben immár másodszor feltámadt sorozatra is igaz lesz. De hogy meddig él, azon is múlik, hogy a Magyarország Felfedezése Alapítvány támogatókra talál-e. Pedig a szociográfiára talán soha nem volt nagyobb szükség, mint a több éve tartó és a társadalmat alapvetõen átrendezõ változások közepette. Elég csak arra gondolnunk, mennyi érték veszett el a rendszerváltás óta. Ha nem is a babona, a lendület még életben tart bennünket. De most sem tudjuk teljes bizonysággal, mi jön ezután. A szociográfusok mindig is az irodalom páriái voltak, pedig a valóságfeltárás munkaigényes, sok utazással, terepmunkával jár, épp ezért ráadásul költséges mûfaj is, amire csak külön támogatással lehet vállalkozni.

A Magyarország Felfedezése Alapítvány célja, hogy hozzájáruljon a szociográfia műveléséhez. Az Alapítvány felvállalja és kezeli az 1937-ben alapított, az 1970-ben újraalapított „Magyarország felfedezése” könyvsorozat örökségét. Az Alapítvány tevékenységi körébe beletartozik az írott szociográfia, a szociofilm és a szociofotó, illetve ezek ötvözéseként megjelenő kifejezési formák, továbbá a szociográfiákat megalapozó vizsgálatok, kutatások művelése és segítése.

A szociográfia művelése, népszerűsítése és oktatása révén az Alapítvány aktívan hozzá kíván járulni a társadalom önképének erősítéséhez, és ezáltal az emberek életminőségének javításához, az esélyegyenlőség megteremtéséhez, a társadalmi kohézió megerősítéséhez. Az Alapítvány feladatának tekinti a témakörbe vágó hazai eredmények nemzetközi népszerűsítését és a nemzetközi tapasztalatok hazai megismertetését, valamint pályázatok szervezését és kiadványok megjelentetését.