KRITIKÁK

Féja Géza, Új írás, 1971. 9. sz.
Csillaghullás

Valamikor a hőskorban, midőn Makóra készültem, levelet írtam az Aradi utcába, és egykettőre megérkezett a válasz: ,,Várlak, és ellátlak szerényen, de becsülettel”. Az állomás előtt szekér állott két szép sárga lóval, látszott, hogy jó lótartó ember a gazdájuk. A deszkán fiatal ember ült, alig került ki a szegedi egyetemről, de már meglett férfinak tetszett. Melléje kapaszkodtam, kocogtunk a nyári úton. Nemsokára fáradtan a heverőre dőltem, gazdám pedig friss gyümölcsöt hozott most is látom, amint nyájasan elembe teszi. Szerényen látott el? Hamvasán friss gyümölcseik édességét ételeik jó ízét most is érzem.

A ház asszonya akkor már a kertjükkel határos református ótemetőben nyugodott, az ura nem hozott helyébe új asszonyt, mégsem volt a ház rideg legénytanya. Kitűnő férfi volt az apa, de rögtön éreztem, hogy a nagyobbik fiú, Erdei Ferenc a „nap”, az ő személyiségéből süt, tüzel az Erdei-nemzetség sommája. Ki tudja, mióta társultak és viaskodtak a gének, hogy ezt az emberi remeket létre hozzák? Mert az volt Erdei Ferenc, a teremtés remeke, test és lélek, sors és géniusz tökéletes egysége. Fölélénkült körötte és általa minden, akár a nap fényétől. Szikár mondatokban beszélt, mégis megejtő nyájassággal, keményen, de fogyhatatlan emberi melegséggel. Ö hordozta akkoriban a legszebb férfifőt Magyarországon, utóbb súlyos baleset érte, a halál ekkor tette először vállára kezét, ám egyelőre irgalmas volt, és Erdei Ferenc még szebb, még elkészültebb arccal szabadult ki szorításából. Fejét nyugodtan antik torzóra helyezhettük volna, ugyanakkor végzetesen a miénk volt, nékem eleitől fogva az ezeresztendős iga alól felszabadult parasztot, illetve hadd éljünk Erdei Ferenc fogalmazásával: a paraszti sors reménytelenségéből feltört, megszépült embert jelképezte. Nagyon ősi alkatú fő volt, mégis teljesen a XX. századi idegemberé. Arcát korán szántani kezdték a töprenkedés és a szakadatlan belső tusakodás barázdái. Izmokból épült a teste, de a legfinomabb, a pihenni sohasem képes érzékenység átkait és áldásait hordozta. Rendkívüli tájékozódó képességgel rendelkezett, azonnal eligazodott s ahol megjelent, rögtön közvetlen emberi kapcsolatokat teremtett. Idegei az Idő minden jelét és vészjelét felfogták, nagyszerű munkájukat nemegyszer közvetlen közelből figyelhettem. A harmincas esztendők derekán a Márciusi Front titkos ülést tartott Makón, a város peremén, akkor épülő házban, teteje már volt, de az ablakok és az ajtók még hiányoztak. A vasúti állomáson apró csoportokra szakadoztunk, kerülő úton mentünk a színhelyre, a ház ablakait pokrócok takarták, bévül kecskelábú asztalok és lócák várták Budapest s Tiszántúl küldötteit. Erdei Ferenc szervezte a találkozót, és mondanom sem kell, ha a rendőrség megneszeli, és rajtunk üt, karmaiból egyenest a törvényszéki tárgyaló terembe kerülünk. Egész este Erdei mellett ültem, még sohasem láttam ennyire nyugodtnak, elszántnak, sőt bételtnek. Bátran és higgadtan vetette föl a forradalom gondolatát arcizma sem rándult, szeme sem rebbent. Másívású tárgyalásokon is mellette foglaltam helyet, egy ízben a kisgazdapárt vezetői, másszor egy volt októbrista miniszter akartak szót érteni vélünk. Szinte mérni tudtam Erdei belső feszültségét, izgalmának a mutatója egyre a végső fokot verdeste, az egész ember vergődött, mintha idegen elemekkel telített légkör fojtogatta volna. Ekkor értettem meg őt igazán, a két világháború között egyetlen ellenzéki csoportosulásban és politikusban sem bízott. A történelem logikáját mindnyájunknál különbül értette, egy távolabbi nagy célra tette föl életét, és nem tágított, bátorsága, türelme is akadt, hogy megvárja a maga óráját.

Sokan hideg főnek tartották, aki csupán intellektusával fogja fel az életet, holott, bár szemérmesen rejtegetve, költő is élt benne, s ha olykor feltört, mindig felejthetetlent adott. A Parasztok elején ír gyerekkoráról: alig volt ötesztendős, midőn apja egy híves hajnalon kiparancsolta az ágyból malacokat legeltetni a tanya gyepén. Szúrósan nyilalltak szemébe a korai napsugarak, lába égett a deres harmattól, sírni szeretett volna a kegyetlennek tetsző apai parancs miatt. De nemsokára fölszáradt a harmat, átmelegedett a talaj és a levegő, reggelire már a megállott próba derűjével ment a tanyába, édesanyja pedig ölébe kapta: „Jól van kisfiam, ember lesz belőled.” Ezzel a hangvétellel bízvást megírhatta volna az új Családi kört. Majd az őszi szántás élményét örökíti meg, telített szépségét, varázsát, mint vallja, halála órájáig sem feledi el. Én sem feledem, micsoda képek, milyen kristálytiszta költői realizmus, Arany János egyik legszebb versét (Vásárban) juttatja eszembe. Apja megízleltette véle a paraszti élet vastörvényeit, de esztétikáját is, ugyanakkor felszabadította, mert gimnáziumba adta. Felszabadította? Inkább megmutatta a felszabadulás útját, és reá bízta a többit. A fiú pedig attól kezdve két világ között hányódott „szomjú lélekkel”, megtagadta a parasztsorsot, és fölégette a hidat az úri világ felé: „A világot tagadtam, amely úr és paraszt, s embernek törekedtem, aki túl van ezeken.” Újraolvasom egyik legizgalmasabb könyvét, a Parasztokat, a lapszéleken évtizedekkel ennek előtte írt jegyzeteim, hol ujjongva helyeslek, hol vitázom. Egyes megállapításaival vitázhattunk, mert ő vitázott vélük a legtöbbet, de személyiségében hinni kellett, hittem is az első perctől, hevületem sohasem fogyatkozott, az idő pedig tetézve igazolta. Azzal kezdtem, hogy költő is lélegzett benne? Igen, és mennyire tiszta költészet a Parasztok befejezése, intellektuális bölcsködés és fogadkozás helyett a mélyek mélyéből feltört vallomás.

Még a koalíció idejében történt, a parasztpártban tulajdonképpen már véget értek, illetve eldőltek a belső harcok. Erdei Ferenc, a balszárny megtestesítője maradt felül, bár a párt nem közönséges része gyanakodva, vagy egyenest bizalmatlanul figyelte politikáját. Legfőbb ellenfele, ugyancsak a Nemzeti Parasztpárt egyik vezető személyisége akkor már elmenekült a sors elől. (Távolról sem vádként írom ezt, csupán tényt állapítok meg.) Ám Erdei Ferenc még a Parasztokban egyetemes érvénnyel fogalmazta meg a törvényt: „Nem szabad menekülni. A futás sem a menekülőn, sem az elhagyottan nem segít soha.” Nos, a koalíció alkonyulatának idején egy nyár eleji csöndes délután látogatóm érkezett, fiatal férfi, jelentős szerepet játszott a parasztpártban, és válságba került. Nem csupán a közelgő nagy fordulat várható politikai következményei izgatták, de, mint utóbb értesültem, egyéni sorsa sem volt biztonságban. Egy szót sem szólt erről, de nem is kellett, megéreztem, hogy mint vergődik bévül; abban az időben az arcok némán is beszéltek, drámai töprenkedés, emberi szorongás jegyeit viselték. Mit cselekedhettem? Senkitől se kívánhatjuk annak a vállalását, amit mi sorsnak tekintünk, de ha látjuk a történelmi utat, akkor legalább egy karlendítéssel arrafelé kell mutatnunk. Így cselekedtem hosszas hallgatás után: „Nézd, nem tudom, mi a szándékod, így tanácsot sem adhatok, csupán a magam meggyőződéséről vallhatok. Úgy érzem, nagyon nehéz esztendő következnek, de ha messzebbre nézek, és távlatba helyezem népünk sorsát, akkor meg kell állapítanom, hogy nem a futamodóknak, de Erdei Ferencnek van igaza.” Látogatóm némán bólintott majd még mélyebbre horgasztotta fejét. Nemsokára búcsút vett, nehezen engedte el a kezemet, mintha az utolsó kapcsolatát jelentette volna a hazához. Hónapok múltán hallottam, hogy Nyugatra távozott, azóta se váltottunk levelet, csak híreket hallottam felőle, vergődő esztendők után reá mosolygott a szerencse, önálló ember lett. Végül 1960-ban üzent valakivel, hogy emlékszem-é arra a nyári estére? Ö sohasem feledi, mert nékem volt igazam.

Úgy vélem időszerű lenne egy könyv hiteles bizonyságnak és intésül a jövendőnek. Meg kellene rajzolni nemzedékem kiemelkedő tagjainak az arcképét abból az időből, midőn üldözötten, elnyomottan vagy legalábbis félre szorítva éltek, és későbbi magatartásukat a hatalom meg a dicsőség „fényében”. Ez a számvetés egyedülállóan magas rangot adna Erdei Ferencnek, a legkülönbet, ami embernek juthat. Akadtak kortársak, kiknek életében a kedvező fordulat különös, olykor megdöbbentő színváltozást hozott. Félreértés ne essék, távolról sem értek egyet azokkal, kik a hatalomban, mint olyanban szemlélik a megrontó erőt. Merőben másról van szó. A hatalom az ember egyik legsúlyosabb próbája, aki viseli, az kénytelen megmutatni, hogy mit hordoz mélyében. Kiből emberség buzog szüntelenül, kinek pedig az alvilága tör fel, eddig megláncolt szenvedélyei, alattomos vágyai szabadulnak el. Erdei Ferencben, bármilyen magasra is helyezte a sors, mindig megtaláltuk a hajdani makói parasztgyereket, aki életre szóló emberi hitvallást tett, és hősiesen ragaszkodott ahhoz.

A hatalom birtokában sem esett bűnbe. S ha azokban a nehéz, annyi keserves emlékkel terhes esztendőkben sem vonult félre, azért cselekedte, mert hitt a szocializmus holnapjában. Hitt és tűrt, kegyetlen belső csatákat vívott, félig-meddig akkor égette el önmagát, de sohasem vérezte be a kezét, szennyes cselekedet sem tapadt ahhoz. Nem a hatalomhoz ragaszkodott, de a szocializmus nagy emberi ügyéhez. Személye, emberi tisztasága a holnapi humanizálódás egyik legfőbb záloga volt, én tudom: hány és hány embernek jelentett jó reményt. Nem hallgathatom el két, fölötte jellemző vallomását. Egy ízben elmondotta, hogy belügyminisztersége idején személyesen egyetlenegy alkalommal adott parancsot letartóztatásra. Még a koalíciós korszak legelején rendeletet bocsátott ki, hogy a Nyugatra hajtott és onnét hazaözönlő katonáknak adjanak a falvak szállást meg darab kenyeret. Egyik község bírája azonban kiverette őket a faluból. Ezt a bírót vétette őrizetbe, és állította törvény elé. Ekkor is az embert védte, a „többit”, a sokakat egyesek önkénye ellenében. Ama nehéz esztendőkről is közölt néhány szót életének egyik legnagyobb válsága idején: „Tudod mi tartott meg akkoriban? Az, hogy sohasem mulasztottam el a napi jó cselekedetet.” Meghatottságánál talán csak az enyém volt nagyobb. És ismét munkához látott, három ember helyett dolgozott, az Akadémián, a Népfrontnál, tudományos kutatóintézetét vezette, szakmunkákat írt, és ami talán mindennél több: járta az országot, egyre több ember zárta szívébe.

A harmincas években indította útnak Sárközi György a Magyarország felfedezése sorozatot, de a tervezett tíz kötetből csupán három jelenhetett meg (a harmadik, Szabó Zoltáné már a sorozaton kívül), mert a hatalom „általános mozgósítást” rendelt ellene. Most újra megindult a sorozat. Erdei is vállalta egy kötet megírását a legizgatóbb kérdésről, a falu és a város viszonyának forradalmi méretű változásáról. Posztumusz műve ismét bizonyság, hogy költő is, nem csupán a Parasztokban találunk szinte már verssé formálódó költői anyagot, de ugyanúgy feltör ez a hév a Város és vidéke lapjain. Könyve hattyúdal és korszerű Georgikon, teli a termő élet, a termelő ember mély zöngésű költészetével. Roppant szakmai tudása a közvetlen élmények melegében irodalommá finomodik. Társadalmi vallomásai az országban és nemzetben gondolkodó nagy konfessziókat juttatják eszünkbe. Meditációi, önkínzó töprenkedései nyomában a feloldódás öröme, olykor a megoldás szinte ujjongó törvénye következik – lépten-nyomon a legnemesebb műfajokra emlékeztet, kozmikus lírája is van: az emberi települések összefüggéseit az égitestek viszonyához hasonlítja. Művét világot aranyozó lélegzetvétellel kezdi, és mindvégig bírja, nem fullad ki, még csak nem is piheg.

A Város és vidéke nem a sorozat elindító kötete. A Magyarország felfedezése már útnak indult, de valójában, úgy vélem, mégis Erdei művével indul meg. Könyve példa és főként mérték az elkövetkezendőknek, alább nem adhatja most már senki sem. Hadd soroljam fel legfőbb erényeit. Először is mindent történelmi szemmel néz, mindent az idő sodrába, a fejlődés és a változás nagy vonulatába helyez, tehát a kérdéseket tényleges valójukban, történelmi mozgásukban vizsgálja, nem pedig elvont tételek szerint. Így válik hitelessé, egyszersmind elsőrangú íróvá, mert szüntelen az élet természetes zúgását érezteti. Midőn Makót a közelmúltban enyészettel fenyegette a nekivadult Maros, és a vízügyiek szemrehányást tettek: „Miért kellett éppen ide települni, erre az ártéri fenékre őseiteknek?”, Erdei készen volt a válasszal, elmondotta Makó településének a történetét egészen a honfoglalástól, és megokolta ezt a ballépést. A sémák meg a sablonok rajongóinak a szemébe vágja, hogy „különös egyediessége van a dolgoknak, s ez a történelmi valóság eltörölhetetlen jellemvonása”. Ennek értelmében szól például a szegedi tanyarendszer olyan különös vonásairól, „amelyek megkülönböztetik a többi alföldi tanyától”. A szegedi tanyák, szemben a tiszántúliakkal, eleve állandó lakóházak voltak, a tanyaközpontok pedig ott, ahol komoly szőlő- és gyümölcskultúra keletkezett „tanyai kertvárosokká” fejlődtek villannyal, jó utakkal. Ám, sajnos, a nem korszerűsödött tanyák vannak többségben, civilizálásukat egyelőre új tanyaközpontok szervezésével oldhatjuk meg. Erdei az erre vonatkozó tervek közül kiemeli az ásotthalmi népfrontbizottság állásfoglalásának történelmi bölcsességét. A bizottság a központokban legalább négyszáz négyszögölnyi házhelyeket kíván osztani, úgy véli, ha így történik, akkor csakugyan megindul a múltba süppedt tanyasi lakosság történelmi mozgása. Magam is tapasztaltam ezt. Egy immár községgé fejlődő központban a pihent eszű elöljárók kétszáz négyszögöles házhelyeket osztanak, s a régi uradalmi majorokban lakó emberek, a „tegnapi cselédek” vonakodnak beköltözni ezekbe a „házhely-kalodákba”, inkább a részben még szabad tűzhelyes régi cselédlakásokban maradnak, mivel övék a terjedelmes majorság és környéke. Másik tájon ugyanez történt, hiába kínáltak építkezési kölcsönt, majd segélyt s minden földi jót. Itt azonban megjött az elöljárók esze, a kétszáz négyszögöles házhelyek terjedelmét ötszázra emelték, s nem kellett kölcsön meg építkezési segély, felhúzták a szebbnél szebb házakat, és folytatják a belterjes házhelyi gazdálkodást. Erdei ebben a szívós, szüntelen haladásban szemléli a történelmi utat, nem pedig a merész ugrásokban, az utóbbiak nyomában jobbára nyomorékok terülnek el a földön.

Milyen melegen, mennyire mély átérzéssel ír mindarról, amit a régi város reánk testált. Ezek a fejezetek mint különálló esszék is megállanák a helyüket, és iskolakönyvbe kívánkoznak, például amit a régi Főtérről ír, mely piac is volt, az agóra meg a fórum szerepét játszotta. Az alföldi és tiszántúli főtereken, piacokon beszélt egykor Dózsa, Mészáros Lőrinc, majd Kossuth, Justh Gyula, Szántó Kovács János, a csabai Csirke-piacon gyülekező mezei szegénységnek Áchim L. András. 1944 végén ezeken a tereken választották az ideiglenes nemzetgyűlés képviselőit közfelkiáltással, a hajdani ősgyűlések módján. Az alföldi városok nyílt, központi terén folyt láthatóan, érzékelhetően a társadalmi és gazdasági mozgás, Erdei nem szégyenli bevallani: „Ilyen tereken tanultam közgazdaságtant és gazdaságpolitikát.” Így történt vélem is, az orosházi kis- és középparasztok termelő hevületét, lélektanát, emberi arculatát először a vasárnapi nagypiacon ismertem meg, azután hatoltam mélyebbre. Midőn pedig Erdei megállapítja, hogy dramatikus-romantikus nézetek a főteret meg a piacot barbár dolognak bélyegezték, sőt a piacot egyenest „átkos kapitalista maradványnak” tartották, és megfosztották szerepétől, távolról sem a múltat sóvárogja vissza. Csupán tényleges történelmi jelentőségét mutatja fel, ugyanakkor a mai szocialista város igényeit kielégítő Főtér szükségességét hangsúlyozza. Gyökeréig ismerte a múltat, mindig az élet ütőerén tartotta kezét, ezért sikerült utat jelölő, jövendőt építő történelemszemléletet teremtenie. Történetíró is? Helyesen fogalmazva: bár talán akaratlanul, de történelmet írt. Könyvei egykor majd korunk legmegbízhatóbb történelmi kútfői közé sorakoznak.

Másik fő erénye abban rejlik, hogy magas tudományos színvonala mellett minden mondatából szinte süt a közvetlen élmény emberi melegsége, nyomát sem találjuk a tudóskodó nagyképűségnek, vagy a belső bizonytalanságot, a mondanivaló hiányát leplező szócséplésnek. Bevezetőjében írja, hogy korunk fórumain a felsőbb szint nagy kérdéseit tartják napirenden, könyvének a fejezetei azonban „a társadalom mélyének lassúbb és hosszabb lejáratú változásait követik konkrét történelmi megjelenésükben és lefolyásukban”. Nos, éppen ezt hiányoljuk legújabb társadalomrajzunk jelentős részében. Mocsár Gábor, a sorozat első kötetének szerzője például széppróza-író, tehát figurák és típusok ábrázolása segítségével közelíthette volna meg a társadalom mélyének a hullámverését, ám mihelyst érdekes ember kerül a kezébe, félénken elejti. Erdei nem művelte a szépprózát, mégis minden mondatából érzem, hogy Tömörkény és Móricz hűséges tanítványa, emberek sokaságát hallgatta meg, a társadalom legjellegzetesebb típusait vizsgálta, faggatta, elemezte, és meghallotta az igaz szót, az egyes ember vallomását csakúgy, minta népi közvélemény zúgását; így nyer műve szinte eposzi jelleget. Egyik fejezetében (Értelmiségiek egymás közt) értelmiségünk legszínesebb típusai nyilatkoznak, vitáznak napjaink sorskérdéseiről. Mérhetetlenül izgalmas és sűrű írás ez, mindössze öt oldal, de egész társadalmi regény csíráját rejti. Nem riportszerű, nem is afféle „beszámoló”, hitek és élmények ütköznek s találkoznak, a mai ember mutatja meg magát különbül, mint megannyi szépprózai alkotásban.

A ma roppant kísérleti műhelynek tekinthető, a szüntelen folyó kísérletek gazdasági eredményeiről, „statisztikájáról” eleget hallunk, annál kevesebb szó esik az emberre gyakorolt hatásukról, holott a tökéletesebb termelés és a különb ember elválaszthatatlan fogalmak. Erdei lankadatlan szenvedéllyel kutatja, hogy napjainkban, tehát ebben az átmeneti időszakban a gazdasági erők milyen „összeadása” hoz létre teljesebb, harmonikusabb, tehát a jövendő építésére alkalmasabb embert. Mint mindig, most is a valósággal érvel. A szőregi kertek gazdái szakszövetkezetbe tömörültek, a tagok mindenféle főfoglalkozásúak a termelőszövetkezet tagjaitól kezdve vezető állami és társadalmi tisztséget viselőkig. Családi vállalkozásoknak nevezi ezeket a „háziiparos kertészeteket”, mert a család minden tagja dolgozik bennük. Tagadhatatlanul „kétlaki” életmódot folytatnak, ám termelési teljesítményük ma nélkülözhetetlen. Erdei azonban nem áll meg itten, de megállapítja ennek az elméleti szempontból kifogásolható életformának emberi tartalmasságát. Szőreg először is megteremtette a nők tényleges egyenjogúságát: az asszony irányítja a kerti gazdálkodást, és munkájának fontossága, eredményessége valóban a férfi egyenrangú társává teszi. Azután, a kerti szorgalom mámora eltörli a különben még mindig kísértő társadalmi választóvonalakat, mert az emberek becsületét itten távolról sem hivatali rangjuk, de kertjük minősége adja. (Lám, a növényi kultúra is humanizál.) Végül a szabad idő eltöltése magától adódik, a fiatalság körében pedig nem hódít a huligánizmus. Más természetű a háztáj szerepe Szentmihálytelkén. Én is jártam itten, és ámultam, hogy mit és mennyit termesztenek olykor csupán százötven-kétszáz négyszögölnyi kertjükben. A szövetkezeti és a háztáji gazdálkodás érdekei mégsem ütköznek, mivel az utóbbit akkor végzik, midőn a szövetkezet nem tud munkát adni. Ami pedig a nagyüzemi elvet illeti: a háztáji gazdaságok a szervezést, a beszerzést, az értékesítést és a feldolgozást a szövetkezeti közös nagyüzemre bízzák. A háztáj közakaratból válik eggyé a nagyüzemmel, és ennek a termelési formának sem hiányzik az emberi tartalmassága. Hallgassuk csak meg a termelőszövetkezet elnökét: Szentmihálytelke „valamiféle faluközösség”, a szövetkezet minden társadalmi és kulturális megmozdulás „patrónusa”. Azt talán mondanom sem kell, hogy ebben a községben mindenki szövetkezeti tag, a szövetkezet a lakosság mindennemű igényét kielégíti, pártszervezete egyúttal a falu pártszervezete is. A fejlődés itten természetszerűen „egy urbanizálódó és iparosodó termelő közösség kialakulására mutat”.

A nagyipar hódítása döntő hatást gyakorol vidéki városainkra, a városiasodás mámora ellepi falvainkat. Erdei mindkét folyamatról lényegeset mond, néha rajta is átsuhant a mámor, például Tápén. Tápé már az én falukutatásom idején összenőtt Szegeddel, mégis makacs zárkózottságban és megdöbbentő elhagyatottságban élt. Hiába támogatta az utolsó szegedi és az első tápéi ház egymás oldalát, amúgy félelmetes szakadék tátongott a város meg a falu között. Tápé sohasem kapott a várostól semmit, az újonnan felhúzott szegedi klinikák tövében javasasszony gyógyított. Ez a község a történelmi dacból élt, idők óta megellenezte mindazt, ami fölül terpeszkedett, sohasem vállalt közösséget az urak ügyével. Annál érdekesebb, hogy mivé vált napjainkban. Teljesen átjárta a városiasodás ingere. Erdei a termelőszövetkezet új, teljesen korszerű tehenészetében „gyárszagot” érzett, az épülő sertéstelep pedig már „sertésgyár”. A mezei szorgalom, a háziipar és a nagyüzem egyre erősbödő hatása karöltve hoznak létre itten valami újat. Minden szövetkezeti ebben a faluban, a vendéglő is. A civilizáció meglepő gyorsasággal tör előre: 950 házban működik vízvezeték, az utcákon virágoságyak, díszbokrok, a községházán napfény, virágok, leveles növények, üveges szekrényekben egész kis múzeum, nyoma sincsen a bürokrácia savanyú szagának. Ennek a példamutató közösségi életnek a családi közösség a fundamentuma. A családok tagjai sokfelé dolgoznak a mezőgazdaságtól a nagyiparig, mindenki hoz haza valamit üzemének a „lelkéből”, és éppen ez a sokféleség ád emberi teljességet, teremt szilárd egységet: közös erővel építenek fel mindent. De miben nyilatkozik meg ennek a családi összetartásnak a közösségi hatása? Ez izgatta Erdeit és megkérdezte: vajon kik itten a parasztok és kik a munkások? A válasz nem csupán meglepő volt, de megnyugtató és fölemelő: „Nem különödik itt el a munkásosztály és a parasztság. Családon belül is, egy emberben magában is úgy keveredik a kettő, hogy szétválasztani se lehet… Egy közösség ez a falu… Munkás vagy paraszt ugyanegy ember.” Lám, éppen Tápé egyik fia mondja el klasszikus egyszerűséggel, a mélyből érkezett élmény melegével, hogy miként jön létre az osztály nélküli társadalom – a történelmi dacból építő történelmi tudat lett. A tápéi ember így végezte beszédet: „Törvénye van még ennek a falunak.” Én így módosítanám: „Törvénye” van már Tápénak, de nem csupán néki. „Törvénye” van Szentmihálytelkének, Szőregnek, Szatymaznak, minden településnek, ahol bátor kezdeményezések és elszánt kísérletek útján keresik az újat. Sokfélék a kísérletek? Éppen ebben a teremtő változatosságban rejlik a legfőbb remény. A nagy cél egy, ám a teremtő egység sohasem sablonos sivárság vagy sematikus reménytelenség, de a sokfélének, az egész emberi változatosságnak egymásba békülése, más szóval: teljesség.

Erdei arról sem hallgat, hogy milyen eredménnyel jártak az erőszakolt megoldások. Tömörkény átszervezésénél nem vették figyelembe sem a történelmi előzményeket, sem pedig a tényleges helyzetet. Itten uradalmi cselédek és agrárproletárok kaptak földet, s a „homokvilág” tanyákkal népesült be, még 1970-ben is a lakosság 76,7 százaléka élt tanyán. Mégis egy csapásra, mindennemű átmenetet mellőzve nagyüzemeket akartak létrehozni. Drámai idő következett, konok ellenállás és – mint Erdei jellemzi – „hosszú állóharc keletkezett. S vajon mi lett a következménye? Fejlődik mind a közös gazdaság, mind a háztáj, ám távolról sem egységgé fonódva, mint Szentmihálytelkén, de „egyelőre külön vonalon”. A közös gazdaság sem ért el olyan fejlődési fokot, mint a szentmihálytelki. Erdei könyvének egyik helyén Leninre hivatkozik: „Lenin úgy mondta, hogy a mezőgazdaság szövetkezeti átszervezése kerülő út.” 1945-ben pedig ezt mondta Békéscsabán: „A demokráciához türelem kell.” Ez a türelem, többek között a kerülő út választása távolról sem elhajlás vagy megalkuvás, de fölkészülés a közös nagy út vállalására. Más szóval: becsületes számvetés a történelmi fejlődés minden tényezőjével, és emberségesség a gyakorlati megoldásban. Sommásan: történelmi látóhatárral rendelkező szocialista humanizmus. Ezzel pedig Erdei Ferenc lelkivilágát is jellemeztem.

Következő erénye: „falukutató bátorsága” – ő írja így, de hozzáfűzi, hogy ehhez a bátorsághoz a társadalmi tudományokat régóta művelő író tapasztaltsága társul. Minden hibát megvall, nemegyszer többes szám első személyben cselekszi, magát sem vonja ki a felelősség alól, bár őt terheli a legkevésbé. Hangsúlyozzam, hogy mennyire becsületére válik ez a gesztus? Erdei Ferencnek komoly szerep jutott az árvízzel folytatott harcban. A személyi kultusz kora járt: „Akkor abban az illúzióban éltünk, hogy a természet átalakítása reális lehetőség, s az elemi csapásokat képesek vagyunk elhárítani.” Az illúziók következményeként és a politikai tekintély helytelen értelmezése folytán olybá vették a szakmai tudást. De elemezzük, vajon nem lehetett fölvenni a harcot az illúziókkal szemben a tényleges tudás és a valóság nevében? Erdei erre a kérdésre is becsületes választ ád: „Tanúsítom, hogy a vízügyi apparátus átalakult a szocialista átszervezés során, de saját szakmai hagyományait soha nem tagadta meg, akkor sem, mikor politikailag ezt követeltük tőle.” A vízügyiek így szereztek erkölcsi tőkét, ez pedig nőttön-nőtt, s ma a vízügyi szervezetben az ország egyik legkülönb intézményét tiszteljük. A makói agrárértelmiség találkozóján megállapította, hogy a nagy mezei átalakulás szakmai irányítóiban sok a régi, az „úri” és „nagybirtokosi” vonás és kevés az új, a népi-paraszti meg a modern szakemberi. Valóban, és ezt a tényt gyökerekig hatolva kellene vizsgálnunk éppen a szocialista fejlődés érdekében. Sok szó esett a „vándormadarakról”, de következetesen csak a munkásság egyik válfaját ostorozták. Erdei végre elmondja, hogy a vidéki gyárak vezetőgárdájában is találunk éppen eleget ebből a típusból, akik csupán fél lábbal állapodnak meg munkahelyükön, s a legelső alkalommal visszalendülnek a fővárosba. Ez a típus pedig, úgy lehet, többet árt a vidéki ipar fejlődésének, mint a munkások „fluktuációja”. Erdei azután bevallja „többemeletes önkormányzatunk” minden ellentmondását, és a túlzott megyei központosítás veszélyeit is.

Olykor nyitva hagyja a merészen földobott kérdéseket, nem csupán azért, mivel a holnapé a végső szó; más célja is van: vitára akar késztetni. Végre egy társadalmi kérdésekkel viaskodó író, aki nem bitorolja a „haza bölcse” szerepét és a végső igazság jussát, de vitára, tehát szellemi együttműködésre hív, mert gyökeréig demokratikus ember. Ismét egy nagyszerű „regényvázlatát” idézem. Szeged-alsóvárosi család két származékát állítja szembe. Az egyik fiú buzgón végzi munkáját, emellett élénk közéleti tevékenységet folytat, ezért mellékfoglalkozást nem vállal. Három gyermeke van, eddig három lakást igényelt és kapott, most kéri a negyediket. Két gépkocsit vásárolt már, de unoka nincsen, példamutató család ez, de igen sokba kerül és „egyelőre emberi újjáteremtése teljesen negatív”. A másik testvér nem gyakorol olyan élénk közéleti tevékenységet, mint fivére. Hasonló pályát választott, kifogástalan munkát teljesít, ugyancsak három gyermeke van, egy már önálló, a másik kettő még iskolába jár. Az egész család dolgozik az apai házhoz tartozó meleg külsőkertben. A családfő saját erejéből korszerűsítette az atyai házat, derék otthont építtetett felnőtt gyermekének, telket vásárolt a következőnek, már gyűjtik az építési anyagot, nékik is két gépkocsijuk van, és jelentékeny adót fizetnek. Erdei fölveti a kérdést: a két család közül melyik az emberileg értékesebb és társadalmilag hasznosabb, nem is kérdezve: vajon melyik a boldogabb? Válasza ekként hangzik; „A kérdést fel lehet tenni, de egyértelműleg nem lehet rá felelni.” Annál inkább vitázhatnánk felette, hiszen ezért vetette fel. Eléggé elhanyagolt, bár úgy érzem, lényeges kérdések kerülnek napirendre Erdei soraiban. Az egyik így hangzik: a fejlődés mai szakaszában milyen mértékben kívánatos tényleges építő munkával támogatnunk a népállam roppant erőfeszítéseit? A másik pedig: egészséges légkör keletkezik-é olyan családban, mely szüntelen csak igényel és kap? Várhatunk-é megfelelő emberi utánpótlást az ilyen családoktól, bármennyire példamutató életet is folytatnak? Kényes kérdés ez, ám Erdeit a „kényes kérdések” izgatták, és egyszer nékünk is szembe kell néznünk ezekkel. Erdei az emberi boldogság ügyéről sem feledkezik meg, ezáltal újabb tanúságot tesz eredendő humanizmusáról. De mi a boldogság? Nyilván az állandósult jó közérzés, ennek pedig nem csupán tárgyi, de alanyi feltételei is vannak. Aligha tehetjük erőszakkal boldoggá az embereket, de szabványszerűen sem. A két testvér élete erre is figyelmeztet.

Aki ennyire jól ismeri a társadalom mozgását és a gazdasági élet összetevőinek élettanát, az nyilván a városnak a lelkét és szellemi világát is egészen mélyről ismerte meg. Elsőnek Szeged szellemi arculatáról ád mesteri képet. Budapest után itt él a legszámosabb értelmiség, több mint hatezer lélek – az írástudók gárdáját pedig egyenest túlméretezettnek véli. Sok jó történik Szeged szellemi életében, de egyelőre nem jelentkezik kirobbanó személyiség vagy csoport. Szeged irodalmi város volt, több-kevesebb időt töltött itten Mikszáth és Gárdonyi, majd József Attila s Radnóti Miklós, hogy csak a legjelentősebbeket soroljuk fel. Némelyiknek számos témát, sőt témakört (Mikszáth) ajándékozott a város, tehát érdemes volt szegedi korszakot csinálniuk. Szeged mindig vonzott, immár kétségbeesett keresései idején Szabó Dezső is gyökeret próbált verni itten, sikertelenül. Ugyanakkor olyan értékek méretezték Szegedről, illetőleg Szegeddel a világot, mint Tömörkény István és Juhász Gyula. Hűséges társuk volt, ha nem is érte el méretüket, Móra Ferenc. Tömörkény és Juhász Gyula megmutatták, hogy Szegeden is lehet nagy irodalmat csinálni. Tömörkény holtig ebből a városból, még inkább tanyavilágából táplálkozott. Juhász Gyula egyetemesbe ívelő lírájába illesztette Szeged tájköltészetét. Példájuk fölemel, ugyanakkor súlyával az utódokra nehezedik, de éppen az utóbbi ösztönözhet rendkívüli erőfeszítésekre. Az új szellemi robbanás hiányának természetesen másívású okai is vannak. Éppen Erdei állapítja meg, hogy a vezető réteg fölötte sokarcú: „Okosan megfontolt politizáló, tömegekre apelláló néptribun, csoportot szervező frakciózó, összefogó-egyeztető szintetikus … vagy még ezen is túlmenően: szektás, dogmatikus, ortodox konzervatív és rugalmasan haladó, polgárias szemléletű és revizionista hajlamú… Mind van, de a helyzetre az a jellemző, hogy egyensúlyban tartják egymást. Ami azt jelenti, hogy kötik is egymást. Egyik szélsőség sem tud kifutni – sem alkotóerejével, sem egyoldalú fogyatékosságával –, mert a másik, a többi tendenciák visszafogják.” A vitatkozó értelmiségiek pedig ezt állapítják meg: „Mindenben a hatalom képviselői döntenek, s ez megköti a gondolkodást… Az a fő baj, hogy egyik fajta értelmiség sem tud komolyan kezdeményezni, mert centralizált a gondolkodás.” De más is elhangzott ezen az értelmiségi beszélgetésen. Egyik értelmiségi „valami időt álló példaképet” lát az 1944–1945-ös gárdában, mert széles népi bázison kezdte munkáját, „vagy maguk voltak munkások és parasztok, vagy társadalmi kapcsolatuk volt erős és kiterjedt velük”. Ez a bázis utóbb szűkült és bürokratizálódott, de „nem múlt el egészen”. Úgy véli: „Ezt kellene felújítani, s a felújított széles népi bázis minden irányban segítene…” Mondanom sem kell, hogy a népi bázist nem 1936-os, de nem is 1945–46-os értelemben gondolják. A szocialista népi bázis fejlesztéséről van szó, s ebben döntő szerep vár az irodalomra, természetesen nem program-fabrikálás, de művek útján. Tömörkény arra tanít, hogy minden időben felvonultathatjuk, irodalmi ranggal ruházhatjuk fel a tényleges népet. Tegyem hozzá, hogy széles népi bázis teremtésével irodalmunk egyik legnemesebb hagyományát követnők?

Erdei Ferencnek kora ifjúsága óta állandó izgalma volt Hódmezővásárhely: vajon város ez a faluóriás, ha pedig megadjuk néki a város rangját, mi teszi azzá? Nyilván az, hogy sajátságos vásárhelyi szellemről beszélhetünk, a népi hagyományok és a modernség elegyedéséről. Ebben a szellemben pedig nem csupán a sajátjára ismer, de apjáéra is, és tovább kívánja plántálni gyermekeibe. A vásárhelyi szellem a városból sarjadó és a városhoz pártoló festők műveiben jelentkezik. De mi teremtette ezt a szellemet? Elsősorban a ,,történelmi halmozódás”. Vásárhely művészeinek a képein szinte az egész paraszti múlt és a jelen felvonul, vall és tanúságot tesz. Minden megmutatkozik a régi zártságtól, a forradalmi feszültségtől a mai egyetemessé nyílásig, a Juss félelmetes fülledtségétől az új piktorokig, akik gyönyörű elszántsággal emberesíteni akarják ,,a félelmetesen növekvő termelőerőket”. Tornyai, Endre Béla, Kurucz Dezső, Németh József és társaik egyaránt ennek a „történelmi realizmusnak” a teljesítői. Történelmi realizmus? A harmincas években született ez a fogalom, emlékezetem szerint az én tollamból futott ki, akkor eléggé siketen fogadták, ma már értjük: egész múltunk sommája, amint a jelennel egyesül, s az egyetemesbe nyílik, ezáltal pedig jövendővé válik.

Vásárhelyt töltötte élete jelentős részét Kohán György, úgy hiszem, korunk legkülönb magyar festője, amit adott, az valóban világtörténéssé táguló magyar piktúra. Erdei néhány vonással tökéletes képet rajzol Kohánról: „Vakmerően egyszerűsít és végsőkig felfokoz.” Közvetlenül halála előtt kapta meg a régóta dukáló elismerést, végre gyűjteményes kiállítása nyílhatott meg a Nemzeti Galériában. Nem véletlen, hogy Erdei Ferenc vállalta a megnyitó beszédet. Sohasem felejtem el ezt a délelőttöt, álltak egymás mellett, harmadiknak pedig Kohán mögött a halál, és már vállára tette a kezét. Úgy festett Kohán mellett Erdei Ferenc, mint a győzhetetlen élet, s beszélt mámorosan, nem csupán Kohán értékeit mutatta fel, de önmagát is régen mutatta meg ennyire teljesen, maradéktalanul. Megnyitója befejeztével nem akart szűnni a tapsvihar, holott távolról sem népiek töltötték meg a termet, de budapesti műértők. Erdei csak állott ámuló arccal, érezte, hogy az ünneplés mindkettejüknek szól. Senki sem hitte volna, hogy Erdeiben is nemsokára ugyanaz a kór kezdi alattomos rombolását.

Erdei szerint csak Vásárhelyen vált lehetségessé Somogyi József Szántó Kovács-emlékművének, majd Szabó Iván Lenin-szobrának a felállítása, a szokvány megtagadása és a művészi haladás ekkora diadala. Úgy lehet, de előzményei is vannak ennek, s nem csupán a vásárhelyi festők úttörése vagy néhány régi épületének stílust sugárzó szépsége. Azt se feledjük, hogy a lelki elszikesítésre törekvő harmincas években Shakespeare szonettjeit fordította itten Pákozdy Ferenc, és mecénása is akadt: Takács Ferenc, a kőmívesből lett szociáldemokrata képviselő saját költségén adta ki. Kiss Lajos szociográfiáinak és vásárhelyi tudatot teremtő műveinek a jelentősége ugyancsak kimagasló. De ne feledkezzünk meg a város népművészetéről sem. Látszólag mély álomba merült Vásárhely, mégis a meglepetések városa volt, s hiszem, hogy fokozottan azzá válik.

Sorra kerül Erdei szülőföldje is, Makó. 1936-ban vezetett végig a városon, de mintha tegnap történt volna. Először a Főtérre vitt, olyan szép és széles ömlésű ez a tér, mintha nagy tó volna. Csaknem fél napot töltöttünk a piacon, más piac volt ez, mint az alföldiek általában, csupa izgalom, örökös hullámzás, hiába kerestük itten a bálványábrázatú kofákat és a keleti nyugalommal üldögélő őstermelőket. A hagyma bonyolult ügy, termesztése megerőltető dolog, igénybe vette a hagymás egész testi erejét, a lelkét nemkülönben. Értékesítése mindig kérdőjel volt, ára szüntelen ingadozott, erős versenytársak jelentkeztek a világpiacon. Termesztői nem süppedhettek a szemtermelő tempós életébe, ugyancsak mozgósítaniuk kellett egész szellemi erejüket. Az egykorú honi dermedtség közepette különösen megkapott a hagymapiac egészen egyedülálló élénksége: érzékeny idegrendszerek feszültek és csatáztak itten a különb életért. A „hagymás” a paraszti társadalomhoz tartozott, de lelki és szellemi fölszántságával túlnőtt azon. Én is sokat tanultam a hagymások között, elsősorban rajtuk keresztül értettem meg igazán Erdei Ferencet.

Hagymás családokhoz is elvitt, kisparasztok voltak mindannyian, de udvarukban, házukban, még a szobák meg a kamra csendéletében is ugyanazt a lüktetést éreztem, mint a hagymapiacon. Egyik porta istállójában éppen borjazott a tehén, az ólban hízó disznók követelték a vacsorát, az eresz alján kukoricacsövek pirosodtak, az udvar tele baromfival. A kamrában oldalasok, füstölt hús, búbos kenyerek, tömérdek tojás. A szobákban szép, korszerű bútorok, de mennyezetükön hagymát szárító készülék. A paraszti élet teljessége egészséges polgárosodással elegyedett – másutt inkább reménytelen elpolgárosodásra találtam.

Erdei Ferenc nem sokat beszélt, csak elvezetett ide s oda, időnként megállított, hadd nézzek és lássak, ha tudok. Öreg, bolthajtásos épület mentén állapodtunk meg, tömzsi tornya is volt, mintha védene valamit.

– Tetszik? – kérdezte.

– Nagyon-válaszoltam, és azonnal fényképet készítettem. – De milyen célt szolgál?

– Ez a régi református népiskola. Én is ide jártam – mondotta különös élénkséggel, hogy meghatottságát leplezze.

Ezt a férfiúi szeméremmel rejtegetett megindultságot érzem Makóról írt fejezetében. Színvonal tekintetében nem maradnak mögötte a többi városról írottak, de itt szorongás és fohászkodás elegyedik hangjába Makóért, és Makón keresztül az Egészért, hogy ne tévedjünk el többé, és számítsuk terveinkbe az emberi örömöt s boldogságot is. Mindenekelőtt a makói kertekért emel szót, olyan elemi erejű itten a vágy a kertekért, hogy a tanács a közelmúltban ezernyi kiskertet osztott. Vajon mi lehet ez? Talán a régi „hagymás izgalom” újjáéledő hullámverése? A mezőváros lelkiségének a megmozdulása? Bizonyára mindkettőnek része van ebben, nemzetgazdasági hasznossága pedig rendkívüli. Válságban a hagyma, a makóiak ugyan nem hagyják cserben, de azonnal új útra is tértek: a kertekben megindult a korai burgonya termesztése, és technológiáját művészetté fejlesztették, a város vezetőinek a megértését busásan viszonozzák a népgazdaságnak. Fölötte érdekeset mond Erdei szülővárosa termelőszövetkezeteiről is: az elnök mind hagymás parasztmunkás, a brigádvezetők volt hagymakertész kisparasztok, mellettük azonban erős szakemberek állanak, a paraszti tapasztalat egyenrangú szerepet játszik a korszerű felkészültséggel. A kettő között keletkezett feszültség bizony nemegyszer szikrát vet, folynak a viták, az ifjú szakemberek merészebben akarnak újítani, a parasztok pedig körültekintőbbek. A feszültség „hullámzó együttműködésként” jelentkezik, a szövetkezetek szépen fejlődnek, de vezetésük nem ölt „technokrata” jelleget, megillető szava van a makói embernek, és ez fölötte megnyugtató. A gazdasági eredmények mellett, lám, emberi eredmények is születhetnek. Milyen aggódó örömmel számol be erről Erdei Ferenc, és mennyire szívén viseli Makónak, illetve az alföldi városnak a jövőjét. Végzetes hiba lenne, ha semmibe vennék a városok történelmi fejlődését, ellenkezőleg: a mezőváros történelmi alapjaira kell építeni az újat „nem pedig valami kigondolt sablont ráerőltetni a városra”. Egyedül a minden értéket holnapba mentő szerves fejlődés teremthet jó közérzést, tehát emberi boldogságot.

Kétféle avatásról is megemlékezik: az elsőt nagyanyja végezte ősi szokás szerint, hasonló dallam kíséretében, midőn az egész család jelenlétében emberré avatta újszülött unokáit. A másik a szocializmus műve, a Maros-parton rendezett majális, midőn oda vonul a város: „béklyóiból kiszabadulni, önmaga fölé emelkedni, »égi mását« keresni”. Micsoda lélekömlés történik ilyenkor, s valóra válik a forradalom egyik legszebb álma: a testvériség. Bizony, mondom, avatás ez is.

Makó nem szült írókat és művészeket de már a 80-as években kigyúlt a munkásmozgalom, mindennemű hatósági nyomásnak ellenállott, nem törte meg az üldözés, ha kellett, katakomba-életet folytatott, házi összejöveteleken tartotta fenn folytonosságát. Ezekbe kapcsolódott be Szántó Kovács János, midőn 1898-ban szerződött munkásként a Maros gátját építette. Makó következetesen a polgári ellenzék leghaladóbb tagját, Justh Gyulát küldte a parlamentbe, holott választóinak soha egyetlen személyes ügyét sem intézte el. A város haladó szellemisége Justh Gyula köré gyülekezett, és együtt maradt halála után is, sőt utódokat nevelt. Vezető egyéniségei voltak: Espersit János, Könyves-Kollonics József, Fried Ármin, Diósszilágyi Sámuel, valamennyien állandó kapcsolatot tartottak a parasztsággal és a munkássággal, s őriztek valamit, mint Könyves-Kollonics József mondotta: állottak a strázsán. Helyesen állapítja meg Erdei, hogy nem provinciális szemléletű vidéki értelmiségről volt szó, de minden haladó áramlatra érzékenyen felfigyelő valódi értelmiségről.

Erdei könyvének néhány sora életében is meghatott volna, most azonban szíven üt. A makói temetőről írta, és legszebb elégiáink közé sorakozik. A városrendezés ezt a temetőt is el akarta tüntetni, végül mégis irgalmat kapott. Azok győztek, kikben még nem sorvadt el a történelmi tudat, és érzelmi kultúrájuk sem száradt ki. Erdei a város változó történetében a temetőt tartja a történelmi folytonosság megtestesítőjének. Itt pihennek az Erdei-nemzetség csontjai, ki tudja, mióta. Mint „öreg hagymás”, ő is ide kívánkozott, s midőn ezt kimondotta, leírta, tudta-é, hogy már mögötte áll a halál? A tudata talán nem vett tudomást erről, hiszen egy ország gondja telítette, de életérzése jelt adhatott.

Művének utóhangjában vallja, hogy bár sokféle fronton harcolt, parasztpolitikusként kezdte, és így is végzi. Végzi? Ez folyt ki tollából, és most már végrendeletet kellett írnia. Könyvének végszava emberi és szellemi nagyságának el nem halványodó bizonyítéka, egyszersmind a szocialista humanizmus egyik alapokmánya. Aki ilyen búcsúzót írt, az bizonnyal a tiszta lelkiösmeret nyugalmával hagyta itt a földi téreket, de árvaságban hagyta az élőket. Heteken keresztül lázadoztam, és lázadok a halála ellen. Most ragadta el, midőn zenitre érkezett, mindent látott és tudott, a történelem, az emberi mélységek és a magyar sors beavatottja lett? Most, midőn bevonult egy nép s nemzet szívébe, és minden mondata azonnal éltető, megtartó erővé vált volna? Most kellett megtérnie a makói ótemetőbe? Egyetlen kortársam sem valósította meg ilyen tisztán s elszántan az embert. Erdei Ferenc az emberség hőse és népének hűséges fia maradt, bárminő próbákat követelt, bármekkora ellentmondásokat robbantott fel az idő. Igaz lenne, hogy a tökéletesség bizonyos foka a halállal egyenlő? Csak gyötrődöm, csak kérdezek, s érkezik-é feloldó válasz?

Remenyik Zsigmond kezdte, s már Erdei Ferenc is útra kelt. Micsoda csillaghullás! Vagy egész égbolt szakadt le? Új ég keletkezik új csillagokkal? Úgy lehet, de én csak hiányukat érzem, fejfák közt botorkálok, sírokkal beszélgetek. Ismét üres maradt egy hely. Erdei Ferencet népe küldötte föl a mélyből. S ki tudja, mikor érkezik méltó utódja?

 

Féja Géza, Új Írás, 1970. 11. sz.
Magyarország felfedezése

Pécsi Györgyi, Katolikus Rádió 2010
irodalomkritikus jegyzete a Katolikus Rádióban

Pünkösti Árpád, 2010
A kereszt gombja

„Kortörténet az ORFI esete”

Hogyan kapta vissza az Istenes Szent János Betegápoló Rend azt a kórházat, amelyben korábban az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézet (ORFI) működött – ezt a szövevényes történet írta meg Pünkösti Árpád A kereszt gombja című, új kötetében.

Pünkösti Árpád megrendelésről és elbutulásról
Miképp fordulhatott elő, hogy egy jól működő, speciális feladatot ellátó kórházat egy pár fős rend kárpótlása kedvéért kettévágtak, ahogy ez az ORFI-ból létrejövő Budai Irgalmasrendi Kórház (BIK) esetében történt? A magyaros históriát Pünkösti Árpád írta meg, akit nemcsak erről, de a szociográfia eltűnésének okairól és az újságírás hitelvesztéséről is kérdezett KRUG EMÍLIA.

Juszt László beszélgetése Pünkösti Árpáddal az ATV műsorában – 1. rész

Juszt László beszélgetése Pünkösti Árpáddal az ATV műsorában – 2. rész