Olyan témáról van szó, amelyhez „mindenki ért”, s jól érzi Fekete Gyula, hogy vitazáróként ilyen kérdésekben „a legteljesebb tárgyilagosságra” van szükség, s „nem egy sokadik magánvéleményre”. A kötet értékelése ebben az esetben nem állhat a levelek tárgyalásából (ez tulajdonképpen a gyűjtemény összeállítójának feladata), hanem magát az összeállítást, a válogatást, a kommentálást kell „osztályoznunk”. Fekete szerkesztő, csoportosító módszerével nem kívánok foglalkozni (megtette helyettem más); inkább azt vizsgálnám, mennyiben tesz eleget a tárgyilagos és felelős értékelés követelményeinek az a mintegy hatvan oldal, amelyet Fekete Gyula írt a kötetbe.

Fogadjunk el annyit a könyv kiindulásából, hogy a népesedési helyzet ma Magyarországon igen fontos társadalmi probléma, amelynek okait feltárnunk, elemeznünk, majd a megoldás módjairól gondolkodnunk kell. Fekete is ennek a kettős feladatnak igyekszik eleget tenni.

A népességnövekedés lanyhulásának okait Fekete alapvetően két tényezőben látja: az egyik a gyermeknevelés anyagi feltételrendszerének hiányosságai (elsősorban az alacsony családi pótlék), míg a másik ok a „morális, szemléleti, eszmei, fogalmi zavarokban” keresendő. A szerző nem titkolja, hogy az utóbbiaknak ad prioritást: a vitaindító cikknek és magának a könyvnek a címe is erre utal, s vitazárójának befejező részében ki is mondja: „… a vitában dokumentált morális, szemléleti, fogalmi, eszmei zavarok erősebb gátjai a szocialista szellemű családpolitika, népesedési politika további fejlesztésének – kibontakoztatásának – végső soron: a szocializmus fejlődésének-kibontakozásának – … mint bármiféle anyagi, költségvetési feltétel.”

A családtervezés motivációi között természetesen szerepelnek olyanok is, amelyek valamilyen módon a közgondolkodás, „közerkölcs” részeinek tekinthetők. A nehézség ezek súlyának, jelentőségének megítélésében van.

Idéznék egy másik véleményt is: „Legáltalánosabb a kétgyermekes család eszméje, ezt a nők 58,2 százaléka jelölte meg kívánatosnak. Viszonylag sokan (29,3 százalék) tartják még, ideálisnak a három gyermeket is… és ami figyelemre méltó, a legritkábban az fordult elő, hogy a megkérdezett az egy gyermeket tartotta volna a legmegfelelőbb családnagyságnak (3 százalék). A gyermektelen család eszméjét csak néhány rendkívüli esetben hangoztatták… Az adatok arra utalnak, hogy a népesség reprodukcióját nem a normatív rendszerben bekövetkezett változások veszélyeztetik, hanem a diszkrepancia a célok és megvalósulások között. Ez biztató jelenség, mivel így remélhető, hogy megfelelő családpolitika segítségével a családok olyan helyzetbe hozhatók, amikor magatartásukat ideáljaiknak megfelelően alakíthatják.” (Szabady Egon tanulmányából, a Család és házasság a mai magyar társadalomban című kötetben, 66. old.)

A kérdés: melyik véleménynek higgyünk? Fekete gyűjteményének-e, amely önkéntes levélírók megszerkesztett véleményeit fogja csokorba (s amelyről a kötet statisztikusa is azt állítja, hogy nem reprezentatív a társadalom egészére), vagy a KSH Népességtudományi Kutató Intézete – igaz, három-négy évvel korábban végzett – reprezentatív vizsgálatának? Ügy gondolom, megismerési értéke az utóbbinak inkább van.

Az „erkölcsi” okok nem meggyőzően bizonyított prioritása uralja az. összes dőlt betűs szövegrészt, a szerző kommentárjait a levelekhez. E prioritásadáshoz Feketének – sokadik magánvéleményként – természetesen joga van; azonban ennek alapján a tárgyilagos értékelő szerepében szocializmus- és társadalomellenesnek minősíteni némely levélírót – ehhez már, úgy vélem, lényegesen kevésbé. Fekete világosan látja, hogy a „gyermekellenes” magatartást számos esetben az életszínvonal zuhanásától való – jogos – félelem váltja ki; s bár maga sem elégedett az anyagi feltételekkel, mégis megrója ezeket az embereket. Tulajdonképpen erkölcsileg-politikailag elmarasztalja őket azért, mert nem élnek egy nem létező lehetőséggel, a több gyerek (anyagi hátrány nélküli) felnevelésének lehetőségével.

A levélírók véleménye nyomán Fekete egy elvi javaslatot tesz: ez az ún. arányos teherviselés koncepciója. (Nem tekinthetjük véletlennek, hogy a megoldási javaslat már a másodlagosnak ítélt anyagi feltételekre vonatkozik, s nem a deklarált fő bajra, a társadalmi ,,köz”-erkölcsre.) E koncepció kiindulópontjával csak egyetérthetünk: eszerint a jelenlegi igen alacsony családi pótlék mellett a gyermek(ek) vállalása anyagi hátrányt jelent az egész család számára – s ezeket a hátrányokat a családi pótlék összegének emelésével társadalmunknak fel kellene számolnia. A javaslat maga arra vonatkozik, hogy miből teremtsük meg ennek anyagi forrásait. Lényege az, hogy mivel a mai gyermektelenek és egykések helyett a családosok nevelik föl a jövő generációt (azt, amelynek munkájából az előbbiek nyugdíjának „naturális” fedezete majdan kikerül), jogos igény, hogy ezek (a gyermektelenek) is vállaljanak magukra e felnövekvő generáció nevelési költségeiből. A hátrányos helyzetű sokgyerekesek hátrányát úgy lehet (kell) felszámolni, hogy az előnyös helyzetben levő gyermektelenek és egykések eddigi jogtalan előnyeit megszüntetjük. („Visszavesszük” adó, nyugdíjjárulék vagy egyéb formában.)

Fekete a javaslatnak „csak” gyakorlati-politikai hátulütőit ismeri el, elvileg azonban azonosítja magát vele. Nos, úgy vélem, az „arányos teherviselés” koncepciójának nem az a legfőbb baja, hogy a politikai köztudat inerciája nem engedi a gyors realizálást. Elvi hibái vannak, s ráadásul egy közgazdasági szarvashibára épít.

Mindenekelőtt egyszerűen tévedés azt hinni, hogy amit ma a nagycsaládosok nem kapnak meg magas családi pótlék formájában, az szétosztásra, „szétborítékolásra” kerül bérmunkadíj formájában, s így jut az utódnevelés forrásaiból a gyermekteleneknek is. Tisztában kell lennünk azzal – bár nem hízelgő tény –, hogy a gyermeknevelés valódi költségeit társadalmunk mindeddig nem fizette meg a gyermeket nevelő családoknak – és nem fizette ki másoknak sem. Mint személyi jövedelemtétel ez a tétel mindeddig nem létezett. Ily módon a nagycsaládosok kétségtelen jövedelmi-életszínvonalbeli hátrányaival szemben nem áll semmiféle „jogtalan” előny a gyermektelenek és egykések oldalán, csupán mert ők gyermektelenek vagy egykések. A társadalmi termelőszervezetekben végzett munkáért járó bérből ezért „gyermekarányosan” levonni bármit: ez magát a termelőszervezeten belüli elosztást tenné – egy új módon – igazságtalanná. A probléma tehát az „arányos teherviselés” koncepciója alapján nem oldható meg: ahol ugyanis ez a koncepció a munka szerinti elosztás általa valló elvét látszik megvalósítani, egyben csorbát is ejt ezen az elven. A nagycsaládosokat (egy főre jutó pénzjövedelmük formájában) sújtó hátrányok felszámolását nem oldhatjuk meg úgy, ha előnyökre vadászunk más, kisebb családok jövedelmében. A nekik mindeddig ki nem fizetett – és őket kétségtelenül megillető – pénzjövedelem forrásai nem a személyi jövedelmeik meglevő rendszerén belül, hanem azon kívül „rejtőznek”; a gazdaság- és társadalompolitika nagy arányait érintik.

A vélemények – a könyv statisztikai elemzésében felvázolt – „erkölcsi skáláján” a jelenlegi helyzettel való elégedettség hátrább áll, mint az arányos teherviselés követelése (utóbbi a „legértékesebb”). Már csak ebből is arra következtethetünk, hogy Fekete ezt a koncepciót a fennálló szisztéma radikális kritikájának tekinti. Ugyanakkor bírálja az óvatoskodó „ha van rá pénz” szemléletet (amelyet – nem tudni, mi okból – „szociálpolitikainak” titulál-bélyegez). Az arányos teherviselés koncepciója azonban még csak nem is feltételes módban, hanem állítva köti ki a „pénzek” szűkősségét: nincs rá máshonnan pénz – mondja –, tehát csak a már meglevő, de rosszul elosztott személyi jövedelmek újraelosztása hozhat megoldást. Így ez a radikális kritika a nemzeti jövedelem elosztásának meglevő, fennálló fő arányait adottnak, változtathatatlannak tekinti, s ennek csupán egy tételét, a személyi jövedelmek elosztási szisztémáját érinti – a „szétborítékolás” téves elképzelése alapján. Radikalizmusa így álradikalizmus, kritikája – ilyen értelemben – a felszínen ragad meg.

Ha az okkeresésben Fekete tagadja is, hogy a kis- és nagycsaládosok állnak szemben egymással (a vélemények valóban nem a családi helyzet szerint oszlanak meg), a megoldási javaslat mégis szükségképpen ilyen konfrontációt feltételez (a jövedelmekben, életszínvonalban). Ha a megoldás a kis- és nagycsaládosok mérlegszerű jövedelemkiegyenlítése, akkor végső soron azt a problémát is csak az ezek közötti egyenlőtlenségekkel lehet magyarázni. Ez következnék a javaslat logikájából – visszafelé. S máris igen messzire jutunk Feketének attól az állításától, hogy valójában a szocializmus, a jövő igenlőinek és tagadóinak vitáját lapozgatjuk.

Egy dichotom társadalmi struktúra áll előttünk, amelyet egyetlen dimenzió, a gyermekszám oszt ketté. S minthogy a népesedési problémát Fekete az első közüggyé avatja, világos, hogy ennél nagyobb társadalmi feszültség ma Magyarországon nincs.

Fekete egész szemléletéből következik ez a kép. A „meztelen” véleményeket vizsgálja – az adott vélemények sosem „meztelenek” Csak a mit mond? kérdésére koncentrál (hiszen népszavazásszerű voksokat vár saját elképzelésére), sosem a ki mondja?, miért mondja? kérdéseire. Értékeléséből ezért kimarad az, hogy „az emberek” véleményei, gondolatai valamilyen módon társadalmi helyzetüket is tükrözik; hogy akik egyenlő vitapartnereknek tűnnek egy képes hetilap hasábjain, nem azok a munkahelyeiken, az egész társadalomban; hogy a családnagyság, az eltartottak száma nem is utolsósorban a társalmi helyzet függvénye; hogy erkölcsileg, társadalmilag másképp méretik egy tizenkilenc éves pasaréti lány és egy szalkszentmártoni parasztasszony véleménye; hogy a nyomor is keres önigazolást; hogy a „gyerektelen” életmódot a levélírók többsége tulajdonképpen a magas jövedelműek látott vagy vélt életmódjával azonosítja (a tárgyi szimbólumok: nyaralás, autó, jó lakás, ruha, szórakozás, színház, presszó is erre utalnak); hogy az egész vitában nemcsak a gyermek körüli, hanem egész életük, helyzetük körüli problémáikat, düheiket, vágyaikat ontják. ki magukból a hozzászólók – s mi mindent nem vesz észre még.

A csecsemő a borítón aranyos, a fotók a könyvben inkább valami prospektusba illenek, a fotográfia kellemes. A könyvben feltett társadalmi probléma valóban fontos, Fekete Gyula állásfoglalása azonban aligha utolsó szó ebben az ügyben. (Szépirodalmi, 1972)

Hazánk népesedési kérdéseit boncolgatja a könyv a Nők Lapja hasábjain lezajlott vita anyagából válogatott gazdag és izgalmas olvasói levelek segítségével, melyeket az író témájuk szerint csoportosított, illetve kommentált. Vági azt vizsgálja cikkében, hogy Fekete könyve mennyiben felel meg a tárgyilagos és felelős értékelés követelményeinek.

Alapvető tény, hogy a népesedés csökkenése megoldandó probléma. A megoldást megelőző okfeltárásban a könyv két tényezőt tart fontosnak: az egyik morális, a család hagyományos szerepének gyengüléséből fakad, a másik anyagi, mely szerint a gyereknevelés csak plusz terheket jelent a családok számára. De a levelekből nem az rajzolódik ki, hogy a lakosság jobbnak tartaná az egygyermekes, vagy gyermektelen családmodellt, hanem a gyermekvállalás elutasításának valódi oka a rossz családpolitika. Ettől függetlenül Fekete „megrója” azokat a levélírókat, akik anyagi okokra hivatkozva nem vállalnak családot, és javaslatot is tesz a problémák megoldására, az „arányos teherviselés” koncepciójával. Ennek értelmében a jövedelmeket kellene úgy elosztani, hogy a gyermeket vállalóknak több jusson, hiszen ők nevelik fel azt a nemzedéket, akik majd eltartják a most gyermekteleneket is. Ez az elképzelés Vági szerint egy közgazdasági szarvashibára épül, mivel nem igaz az, hogy a ki nem osztott családi pótlékok jövedelem formájában a gyermektelenek zsebébe kerülnek. Másrészt azért sem szimpatikus Fekete javaslata, mivel valójában álradikalizmust tükröz azzal, hogy a korra jellemző nemzeti jövedelemelosztást adottnak veszi, és azon belül kritizál. Bár a levelekből nem ez tükröződik, a gyerekvállalás kérdését a pénzügyek szintjére redukálva valójában a gyermektelenek és nagycsaládosok kerülnek szembeállításra a könyvben. Vági kifogásolja még, hogy Fekete nem figyeli, hogy a „mit mond” mögött ki áll, és milyen motivációkkal, és a véleményeket sem súlyozza. És azt sem veszi észre, hogy a népesedési problémán túl, a levelekből az egész életünkre jellemző indulatok, vágyak, problémák rajzolódnak ki.

Tüskés Tibor: Kevés a gyerek, sok a gond? Új Írás 1973. 4. sz. p. 124-127

Fekete Gyula: Éljünk magunknak?

Tüskés kevésnek tartja Fekete írói-szociológusi munkáját könyvében, hiányolja a Nők Lapja hasábjain megjelent levelek tematikus kiadása mögött a lélektani, szociológiai elemzést. A töprengés, a következtetések levonása az olvasóra marad, a problémák megoldásának keresése, pedig a szakemberekre. Erényként említi viszont a kritikus, hogy a könyv nem rajzol idilli képet a múltról, amikor még a család elsődleges funkciója a gazdasági közösség kialakítása volt, ahol a minél több gyermek jelentette a jövőbeli biztos jövedelemforrást a szülőknek, illetve a nyugodt öregkort. Fekete elfogadja a korra, és nem csak Magyarországra, hanem egész Európára jellemző újfajta család- és társadalom modellt, amelyben az állam feladata a megfelelő népességszaporulat biztosítása, pénzügyi, politikai intézkedésekkel. Ennek megfelelően Fekete a jövedelmek igazságosabb elosztását sürgeti, ami annak elismerése lenne, hogy a gyermeknevelés is produktív munka, amit díjazni kell.