Mocsár Gábor – Égő arany

Több mint három évtized telt el azóta, hogy hasonló címmel, Sárközi György szerkesztésében egy másik szociográfiai sorozat első kötetei megjelentek. Az azonos cím egy hagyomány újjáélesztésére, a régi sorozatot életre hívó igényeknek az új társadalmi viszonyok közti alkalmazására törekszik. A most induló sorozat tervezete a harmincas évek szociográfiai munkáihoz képest jelentős tematikai gazdagodás igényéről tanúskodik. A hagyományos, tájegységek szerinti – „horizontális” – szociográfiák mellett a tervezett kötetek közt vannak olyanok is, amelyek egy iparágat, valamely népgazdasági területet, a közlekedést, a magyar tudományt vagy a fiatal generációt választották tárgyukul.

A tervbe vett mintegy 20 kötet az elmúlt másfél évtized számos szociográfiai kezdeményezése után már olyan szintézisre törekszik, amely az egyedi, esetleges részletek megragadásán és értelmezésén túl a társadalom egészéről ad a szociográfia eszközeivel átfogó képet.

Az ötvenes évek valóságlakkozó szemléletmódja egy időre a szociográfiát mint műfajt gyakorlatilag megszüntette. De 1957 után röviddel a szociográfia is újjáéledt. Az új szociográfiai hullám nyitányát és egyben iránymutatóját is Erdei Futóhomokjának új kiadása és a „Vasszínű égbolt alatt” című városszociológiai antológia jelentették, – mindkettő szerkesztője Meggyesi János volt, aki talán elsőként ismerte fel a műfaj aktualitását, a benne rejlő korszerű lehetőségeket. A szociográfia feladatainak új értelmezésére mutattak példát a „Valóság vonzásában”, a „Hazai Kis Tükör”, a „Tájak, gondok, emberek” című gyűjtemények. És annak ellenére, hogy feléledésével egy időben a szociográfia körül megkezdődtek a viták is, sokan még a szociográfia létjogosultságát is kétségbe vonták, 1963-ban már egy év alatt fél tucat szociográfiai kötet látott napvilágot (Kodolányi János – ifj. Kodolányi János; Csák Gyula, Csoóri Sándor, Gergely Mihály, Féja Géza, Mocsár Gábor –Taar Ferenc), és ebben nincs benne az a számtalan szociografikus beállítottságú cikk, tanulmány, riport, ami folyóiratok vagy napilapok oldalain jelent meg.

Az új fellendülésben jelentős része volt azoknak az idősebb íróknak, akik a harmincas évek után most ismét szociográfiákkal jelentkeztek (Féja Géza, Darvas József, Veres Péter stb.). De a fiatalabbak is gyakran fordultak a műfaj felé: Csoóri Sándor, Galambos Lajos, Galgóczi Erzsébet, Moldova György, Váci Mihály, Végh Antal és mások szociográfiai írásai bizonyítják, hogy e feltámadás mögött nem egy múltba dermedt tradíció mesterséges életre bűvölése áll, hanem korszerű, aktuális igények.

Mocsár Gábor könyvének „hőse” az olaj. A tárgy választása már eleve meghatározza azt, hogy ebben az esetben nem beszélhetünk „tisztán” szociográfiáról: az olaj körül, a vele, az érte dolgozó emberek problémáinak megértéséhez és megismeréséhez nélkülözhetetlen az olajbányászat történetének és szerepének megismerése. Így a szociográfiai szempont érvényesítésének szükségszerű előfeltétele az olajbányászat ipartörténeti megközelítése.

Az olajipar fejlődésének négy évtizedes hazai múltja hálás és izgalmas feladatot jelent krónikása számára. Mocsár Gábor él is mindazokkal az írói lehetőségekkel, amelyeket témája részben felkínál, de részben meg is követel. Az olajbányászat története mindeddig feldolgozatlan volt, így nemcsak az élményszerűség követelménye, hanem a gyakorlati szükségszerűség is indokolta, hogy a szerző hol dokumentumok, levelek, feljegyzések alapján rekonstruálja az olajbányászat hazai hőskorának – gyakran bűnügyi krónikákba illő – történetét, hol riporterként szólaltassa meg egy-egy vitatott kérdéssel kapcsolatban a ma is élő tanúkat. De az ipar történetének nemcsak az a korszaka ragadja meg, amikor az olaj sorsát kalandorok és szélhámosok, politikai pártok, világhatalmak és olajbirodalmak tragikus vagy tragikomikus fordulatokkal is terhes acsarkodása határozta meg. Az olaj állandóan újabb és újabb meglepetésekkel szolgált, amelyek „regényességben” nem maradnak el a korábbi korszakoktól. A hatvanas években évtizedekig tartó hiábavaló kutatások után felfedezték az Alföld hatalmas kőolaj- és földgáztartalékait; egyik legelmaradottabb mezőgazdasági területünk – éppen a Féja Géza által bemutatott Viharsarok – egyik napról a másikra a „korlátlan lehetőségek” földjévé vált; az olajbányászat hazai központja a Dunántúl délnyugati csücskéből hirtelen a Nagyalföld délkeleti sarkába került át.

Az Égő arany egyrészt tehát az olajbányászat születésének, növekedésének, hazai „karrierjének” – vagyis egy iparág fejlődésének története. Ipartörténet és szociográfia – első pillantásra műfaji doktrinerségnek tűnhet a kettő megkülönböztetése egy könyvön belül. Azonban ebben az esetben a kettő szinte magától válik szét, és éppen ez az Égő arany egyik legfőbb erénye és tanulsága.

Amikor Mocsár az ipar fejlődéséről ír, a fejlődés dinamizmusa lenyűgözi, elkápráztatják azok a lehetőségek, amelyeket az olaj az Alföld számára jelent: az álmos mezővárosok helyén új gyárakat, lakótelepeket, átformálódó városképeket és embereket lát, a falvakban hatalmas melegházi kertészeteket, gyógyfürdőket, fejlett közművesítést, mindezzel együtt kulturált városias életmódot, új emberi értékrendszert remél. Lelkesedése mégsem csap át soha utópiákba; az olaj mindezt valóban reálisan megvalósítható lehetőséggé tette.

De mit lát a szociográfus, amikor azokra az emberekre fordul tekintete, akik megteremtették mindezeket a lehetőségeket?

Lendületes pátosz telíti a hangját, amikor az ipar gyors növekedéséről ír; de a lendület megtorpan, a pátosz megtörik, valahányszor az olajmunkások életével, körülményeivel foglalkozik. Nem akar első benyomásaira támaszkodva általánosítani, de statisztikák, adatok, tények hosszú sorával megismerkedve mégis megfogalmazza a kérdést, amely olvasójából talán már jóval előbb kifakadt volna: „Nem érdemelnének-e többet attól a társadalomtól, amely az övék, mert munkáshatalom? Nagy értékeket termelnek, nehéz munkával hozzák felszínre ezt az értéket, de az igazi érték bennük van . . . Ezt az állandó hűséges készenlétet, ezt a szakszeretetet, meggyőződésem szerint, nem viszonozza megfelelően a társadalom, amely pedig oly sok könnyen élő embernek teremt kellemes létfeltételeket… Az idős olajmunkások olyan életmódra kényszerülnek – kényszerültek egész életükön át –, amilyennek még a gondolatára is orrát fintorgatná az, akinek az élet napos oldalán jutott hely.” Vagyis míg a termelés érdeke, az üzleti érdek egyrészt magával ragadóan gyors fejlődési ütemet diktál az iparágnak, másrészt az „emberről való gondoskodás” – amely itt nem több még a minimális egészségügyi, higiéniai, kulturális ellátás biztosításánál – ettől az ütemtől messzire lemaradva, ólomlábakon kullog utána. Egy riportalany a két tendencia közti kapcsolat fejlődését az olajbányászaton belül így foglalja össze tapasztalataira támaszkodva: „Az amerikaiak az üzlet érdekei miatt, termeléspolitikai meggondolásból építettek kolóniákat az ott dolgozóknak. A szovjetek pedig úgy érezték, egy újfajta társadalmat képviselnek, a szocializmus gyakorlatát honosították meg, amikor gondoskodtak az emberről. Most nálunk itt van a szocialista rendszer meg a termelés érdeke, az üzleti érdek is előtérbe kerül – de ebben a tekintetben mintha azt is elfelejtettük volna, amit másoktól egyszer már megtanultunk.”

Az olajbányászat alkalmat ad más, általánosabb szociográfiai vizsgálódásokra is. Új iparágról lévén szó, a rohamosan növekvő munkaerő-szükségletet csak más gazdasági ágakból elszippantva lehet fedezni. Az alföldi olaj mezőgazdasági vidékeken tört fel, így az olajmunkások többsége a parasztság köréből toborzódott. Az Égő arany lapjain in statu nascendi ragadható meg egy új munkásréteg születése és kialakulása. Sőt az átmeneti folyamat a parasztságból a munkásság soraiba egy időben, fokról fokra, lépésről lépésre nyomon követhető, mert a mai olajmunkások nem egyszerre fordítottak hátat a földnek: a törzsgárda tagjai harminc-negyven éve, a zalai olajkutak megnyitásakor szegődtek el a MAORT-hoz, és onnan jöttek át az Alföldre; a „második nemzedék” a negyvenes évek végétől alakult ki, őket Hajdú-Biharban ragadta el a földekről az „olajkaland”, és onnan követték az Alföld déli részébe; végül a harmadik nemzedék a hatvanas évek nagy feltárásai idején alakult ki. Mocsárnak a folyamatra vonatkozó sok megfigyelése újabb adalékot jelent azokhoz a még kezdeti stádiumban levő szociológiai kutatásokhoz, amelyek a falu elhagyásának motivációival, a falu társadalmának átstrukturálódásával, a parasztság és munkásság közti fluktuáció kérdéseivel foglalkoznak. Különösen érdekesek és általános jelentőségűek azok a vizsgálódások, amelyekben arra keres választ, hogy milyen motívumok játszották a legdöntőbb szerepet a föld elhagyásában a háború előtt, az ötvenes években, és végül a kollektivizálást követően, milyen reakciókat vált ki és milyen változásokat okoz a Tápéhoz és Algyőhöz hasonló ősi mezőgazdasági települések társadalmában az ipar gyors betörése, hogyan függ össze az önművelés és a szakmai továbbképzés igénye a fiatal értelmiségiek körében tudásuk és ambícióik érvényesítésének lehetőségével.

Mocsár Gábor a tudományos alaposság mellett mindvégig érvényesíti a szociográfia másik „műfaji követelményét”: az élményszerű előadásmódot, egyszerre juttatva érvényre szépírói és publicista erényeit. Könnyed, helyenként anekdotázásba hajló elbeszélő stílusa, humora hol kis pihenőt biztosít az olvasónak, hol pedig éppen ebben oldja fel a könyv megértéséhez szükséges szakmai ismereteket vagy az önmagukban talán riasztó számokat és adatokat. Könyvét részben ez az oldott hangvétel különbözteti meg a harmincas évek szociográfiai írásaitól: nem érezni benne azt a drámai feszültséget, amely azok szűkszavú tárgyilagosságán átsütött. Sajnos, az oldott hangvétel néha „lazításokra” is csábítja, ilyenkor önmagát ismétli, vagy – mint az olaj keletkezésének „népszerű” ismertetése esetében – a könnyed, csevegő hang enyhe bőbeszédűségbe csap át, és egész bekezdésekre, sőt oldalakra maga mögött hagyja tartalmi rakományát – ezt pedig az sem indokolja, ha nehezen érthető tudományos igazságokat kell a laikusok fejébe töltögetni. Ezek a szépséghibák azonban elenyésző jelentőségűek az Égő arany tartalmi gazdagságához, a felvetett problémák súlyához képest. (Szépirodalmi, 1970)

Az írószövetségben tartott első két tárgyaláson szőnyegre került a szociográfia mai rendeltetésének a kérdése, és ezzel kapcsolatban a régi meg a mai szociográfiák viszonya. Egyesek azt hangoztatták, hogy a mai szociográfiának egyszerre kell kormánypártinak és ellenzékinek lennie. A kérdés ilyetén fölvetése – úgy vélem – gyökerében elhibázott, mivel tegnapi kategóriákban gondolkodik. A múlt szociográfiái egy megmerevedett, fejlődésre végképpen képtelen társadalmi-gazdasági rend leleplezésére s ezáltal felszámolására törekedtek. Ma azonban dinamikus történelmi korszakban élünk, céljait egyként a magunkénak valljuk, de a célok megvalósításának módjai tekintetében fenn kell tartanunk a bírálat jogát. Esztendők óta hangoztattam, hogy mindent történelmi mozgásában kell szemlélnünk, és ilyen értelemben kell bírálnunk is. Ma a bírálat legfőbb célja a közmegegyezésként elfogadott történelmi céloknak ellentmondó vagy pedig azokat kijátszó jelenségek leleplezése. Nem csupán kisiklásokról, vagy elhajlásokról van szó, de bűnös félmunkákról, mulasztásokról, a közvagyon tékozlásáról, vagy például az ellenszelekcióról, midőn a rendkívüli képességekkel rendelkező és hasonló eredményeket teljesítő, fejlett szocialista tudatú személyiségeket háttérbe szorítják a mélyen alattuk állók, rendszerint merő féltékenységből. De bírálatunknak mindig az Egész érdekében kell megnyilatkoznia, és az egész látóhatárba kell helyeznünk, mert ha öncélú részletkérdésekbe, illetőleg ezeknek megduzzasztásába merülünk, önkénytelenül is hínárt teremtünk magunk körül. Másik javaslatom úgy szólt, hogy a szociográfiák az Egész keretében különösképpen az emberrel foglalkozzanak, az emberi változásokat elemezzék, mert ezeken múlik minden. Egyes figyelők szerint az ember nem követi nyomon az intézmények fejlődését, én azonban gyakorta éppen meglepő emberi eredményekkel találkoztam. Ha szociográfiáink elsősorban az emberi változásokkal foglalkoznának, akkor, úgy hiszem, a szépirodalomnak is tápot és ingereket nyújtanának. Mindezt azért írom le, mivel a mai szociográfia rendeltetése körül bizonyára sok vita lobban majd fel. Helyénvaló tehát, ha megmutatjuk alapállásunkat.

A régi szociográfusokkal szemben sűrűn fölhangzott, hogy könnyű volt nékik, mert állásfoglalásuk egyértelmű lehetett: egy túlhaladott társadalmi rend tagadása. Mindazonáltal könnyű volt? Abban az időben a szociográfiai munkásságért nem ösztöndíj járt, de merőben más. Az ujjaimon számlálhattam meg azokat az írókat, akik írói tevékenységükből éltek, a fiatalabbak kemény napi munkával keresték kenyerük javát, s pihenőjüket, maradék szabadságukat áldozták a szociográfiai kutatásért. Ám a kutatómunka sem volt olyan magától értetődő tevékenység, mint napjainkban. Olykor-olykor akadt egy tisztességes ember, és rendelkezésünkre bocsátotta azokat az adatokat, melyek ma bárki által hozzáférhetők. Így kaptam meg Békés megye gazdasági felügyelőjétől az állattenyésztés ijesztő zuhanását eláruló statisztikát, Mezőhegyesen pedig egy becsületes intézőtől a ménesbirtok termelési adatait. De nem ment mindenütt ilyen simán. A nagylaki kendergyárban az igazgató nem engedélyezte az üzem megtekintését, mert ,,nincs abban semmi érdekes”, ellenben meghívott vacsorára. A meghívást nem fogadtam el, a vasúti indóházba tértem, mintha elutaznék, ám a hátsó ajtón kióvakodtam, alapos kerülővel a gyár mögé kerültem, átmásztam a deszkakerítésen, és megtekintettem mindent. Ugyanis azok a régi szociográfusok a nyert adatokat ellenőrizték, következetesen személyes élményeik alapján írtak. Kígyóson megháltam egy parasztházban, majd reggel a jegyző irodájába mentem. Az előtérben két csendőr várakozott, és gusztált, miként hajtó a vadat. A jegyző kiutasított a faluból, mert oda ,,tanult embernek nem szabad betennie a lábát”. Végül mégis „betettem a lábamat”, és a jegyzői „kar” megdöbbentő bűntényeit lepleztem le. Efféle élményekben bőven részesedett mindenik szociográfus.

A harci „állás” helyzete sem volt annyira egyszerű, mint gondolják. Haladó szellemi mozgalom nem számíthatott tartósabb életre politikai hátvéd nélkül. A szociográfusokat természetszerűen az agrár-ellenzéknek, tehát a Független Kisgazda Pártnak, az országgyűlés legnagyobb ellenzéki pártjának kellett volna támogatnia. Midőn azonban mozgalmuk komoly politikai hullámverést keltett, a párt vezére, Eckhardt Tibor a parlamentben új Dózsa-forradalom szításával és nemzeti tragédia előkészítésével vádolta őket, ezáltal pedig „alkalmat adott” a kormányzatnak erélyesebb intézkedések tételére. Az intézkedések meg is történtek, lefolyásuk ismertetése azonban inkább emlékiratba kívánkozik.

De vizsgáljuk meg: milyen viszonyok, segítő és gátló tényezők várják ma a szociográfust? Aki ma szociográfiát ír, mint már említettem, egyetért a szocializmus céljaival és irányvonalával, s midőn közéleti kérdéshez nyúl, ebből az alapállásból cselekszik, de élnie kell a kritika jogával, különben ismét a sematizmus reménytelenségébe süllyedünk. Akadnak azonban tényezők, akik tagadják a bírálat jussát a szocializmusban, és mivel a sajtó egyre következetesebb kritikájával szemben tehetetlenek, indulatuk az íróval szemben robban ki. (Tegyem hozzá, hogy az „írót ütni” szép hagyományokra tekinthet vissza?) Ugyanakkor hangsúlyoznom kell az író felelősségét is: amennyiben nem történelmi mozgásukban szemléli a dolgokat, legnemesebb célzatú bírálatával is az ellenkező hatást érheti el. Azt se feledjük el, hogy az írói szabadság távolról sem örökölhető jószág, mint például a családi ház, de időről időre küzdeni kell érette, és küzdelmében az író ma távolról sem áll egyedül. A közelmúltban éppen az írószövetség elnöke sietett egy megtámadott író védelmére, és nem csupán közbenjárásával meg tekintélyévei igyekezett hatni, de művet írt az éppen felfakadt kérdésről. Az írószövetség, úgy látom, egyre inkább feladatának tekinti az író jogos szellemi érdekeinek a védelmét.

Talán ideje, hogy az új sorozat első kötetére. Mocsár Gábornak Égő arany című könyvére térjünk. Mindenekelőtt szóljunk a régi szociográfiai munkáról alkotott véleményéről. Könyvének 299. oldalán tizennyolc és fél sort ír erről. Szerinte az írók a két világháború között „botcsinálta közgazdászokként” nyilatkoztak a mezőgazdaság jövőjéről. Sok utópia, a gazdasági és társadalmi törvényektől elrugaszkodott elképzelés volt tervezgetéseikben. Hagyományos „fogódzókba” kapaszkodtak, ilyen volt a magyar paraszt szorgalma, földszeretete, a művelt parasztság, a kertek Magyarországa stb., ám még „a legábrándosabb jövendőfestegetés sem vette be színei közé a föld alatt rejlő kincsek, a meleg víz, a földgáz hasznosításának perspektíváit”. Sorai arról tanúskodnak, hogy a régi szociográfusok működését nem ismeri. Ugyanis éppen működésük lényegét hallgatja el: egyetlen írónemzedék sem leplezte le ennyire elszántan és kíméletlenül a nagybirtokrendszer élettanát, egyetlen írói mozgalom sem hozott ilyen döntő bizonyságokat a feudális alkatú mezőgazdasági szerkezet tarthatatlanságáról. Mindezt pedig nem elvontan, de írói módon, tehát a népsors ábrázolásán és elemzésén keresztül cselekedte. Ami pedig a „hagyományos fogódzókat” illeti, például a népi kultúrpolitika követelését, kérdem az egykori népi írókon kívül ki „fogódzott” még ebbe? Bűn az, hogy például a Móricz Zsigmond szerkesztette Kelet Népében egyik író olyan művelődési tervet közölt több számon keresztül, melyet a népi demokrácia, illetve a szocializmus szinte egészében megvalósított? Ábránd volt ez és utópia? Ám térjünk a földalatti kincsekre. A régi szociográfusok jól ismerték ezt a problémát, cikkeikben foglalkoztak is véle, de nem helyezték az első vonalba, mivel előbb a „földfeletti” dolgainkat kellett volna rendbe tenni. Akkor lettek volna utópisták, ha a földreform követelése helyett a földalatti kincsek fölhasználásáért indítanak harcot. Tegyem hozzá, hogy mind a népi demokrácia, mind a szocialista építés ugyancsak a föld felett kezdte a mezőgazdaság újjáteremtését? A „botcsinálta közgazdászok” mégsem feledkeztek meg erről a kérdésről, és Zilahy Lajos kezdeményezésére tárgyalást folytattak egy kertészeti szakemberrel, aki remegő kézzel tárta elébük terveit, költségvetéseit, és elpanaszolta, hogy hány helyen részesült immár visszautasításban. Azután a „földalatti kincseket” legjobban ismerő műegyetemi tanárral folyt hosszú megbeszélés, ő ugyancsak azt panaszolta, hogy az illetékeseknek „fülük sincsen” ehhez a kérdéshez. Félreértés ne essék: a régi szociográfusok működését bárki bírálhatja, akár egészében el is vetheti, ha ezt kellőképpen indokolni tudja. De ennyire tájékozatlanul és ilyen hangnemben ítélkezni nem méltó sem íróhoz, sem pedig az irodalomhoz.

Ezek után pedig megállapítom, hogy Mocsár Gábor tehetséges író, könyve érdemes munka, megjelentetése feltétlenül helyénvaló volt. Első könyv földalatti erőinkről, sok adatot gyűjtött össze, szívügye a kérdés, őszinte odaadással írta, tehát ugyancsak őszinte értékelést érdemel. Előszavában a 168-as algyői kút 1968. december 19-én történt kigyulladását írja meg, személyes élmények alapján, lírai mélységgel, drámai izgalommal, mindenképpen megrázón. Azután a magyar olajbányászat története következik 1945-től 1949-ig Zala megyében, de a bányászat valójában a harmincas esztendők elején kezdődött. Mocsár helyenként ide is vissza-visszaugrik. A fejezet címe Cápák kicsi vízben, és a forradalmi változások elején óhatatlanul feltűnő, gyorsan szerepet kisajátító kalandorok félelmetes garázdálkodását állítja szembe a hivatásukhoz hűséges, becsületes szakemberek életveszélyes helytállásával. A zalai olajtermelés eredetileg az amerikai tőke kezében volt, a fiatal népállamnak kemény harcot kellett folytatnia megszerzéséért, a napi politika hullámverése természetesen nem közönséges hatást gyakorolt erre a küzdelemre. Mocsár Gábor mindezt becsületesen, de ,,tudósításszerűen” írja meg, holott nagyszabású történelmi freskót kellett volna festenie. Az írónak élettel és emberrel kell „dolgoznia”, vissza kell varázsolnia a múltat, mégpedig „életszagúan”, különben a ténybeli hitel ellenére sem rendelkezik írói hitellel. A 76 oldalas fejezet éppen ezért elnyújtottnak hat, és mégis hiányérzetek maradnak nyomában.

A második fejezet bőségesen kárpótol az elsőért. A bajomi kaland a címe, és újabb szociográfiai irodalmunk legkülönb teljesítményei közé való. Kutatóink Dunántúl után felfedezték a Nagy Alföld olajmezőit, így indult meg Biharnagybajomban az olaj bányászása, a remények itten nem váltak valóra, de a kísérlet hallatlanul érdekes emberi változásokat eredményezett, a falu megbízható olajbányászó gárdát adott, s a bajomiak a helybeli bánya kimerülése után vállalták az ingázó életet, hűségesek maradtak új hivatásukhoz. Mocsár Gábor néhány sorson keresztül tökéletesen megvilágítja, hogy miként vált a parasztból szakmáját szerető, sőt arra büszke olajmunkás. Az olajosok példás új közösségbe tömörültek, gyönyörű emberi magatartást tanúsítanak. Mocsár szépen jellemzi ezt, érdemes lett volna mélyebb okait kutatnia.

A következő fejezet ismét esés, enyhén dramatizált interjú., illetve ismeretterjesztő geológiai értekezés, és az író, sajna, „botcsinálta” geológusnak bizonyul. Rapszodikus és enyhén szólva „laikus” kérdései csakugyan megpróbálhatták az ostrom alá vett geológus „vasidegeit”. Ha pedig hosszabb monológba kezd, óhatatlanul átcsap vezércikkbe. Az olajra vonatkozó elemi ismereteket, úgy vélem, a könyv elején kellett volna elmondania, csapongó modora ugyanis nem teszi izgalmasabbá a könyvet, csupán szerkezeti hibáit igyekszik takargatni. De a következő két fejezetben kárpótlást kapunk, hivatott író jelentkezik. Különösen megkapó Tápé meleg színekkel festett képe, majd a két „olajos” község, Tápé és Algyő magatartásának jellemzése, szembeállítása. A következő fejezetben pedig mennyire mesterien jellemzi az olajbányászok nehéz életét, meglepően jó szemre valló megfigyeléseket közöl és ami a legfőbb: tökéletesen elemzi az embert. Tökéletesen elemzi, de olykor gyorsan elejti. Kerékpáros magyar jön az algyői töltésen, nehéz lenne megállapítani, vajon paraszt vagy munkás, ám néhány mondatából az örök földmívelő bölcsessége szól. Mocsár Gábor hagyta, hadd menjen tovább, Móricz Zsigmond bizonnyal nem engedi, és mit bányászott volna ki ebből a figurából… Beszélget az algyői bakterral, és remek anekdotát kerekít belőle, ismét Móriczra kell hivatkoznom, valahol a kültelken felszállott a villamosra, amolyan vidékről Pestre vetődött ember ült véle szemben, beszédbe elegyedett véle, kiderült, hogy Debrecenből származott fel, és Móricz malíciózusan kedves, feledhetetlen rajzot adott a „debreceni emberről”. Tanulnunk kell a nagy mesterektől, de nem elbeszélő modort, hanem az alkotás türelmét.

Az olajmérnökök kérdéseinek fölvetése után Orosháza, majd a „forró víz” következik. Amennyire sikerült Tápé és Algyő „tájképe”, annyira impresszionistának és felszínesnek érzem Orosházáét. Nékem egészen más emlékeim vannak a „legnagyobb magyar faluról”. Valamikor sokat jártam oda, és kevés helyen találkoztam akkora mezei igyekezettel, mint Orosházán. Kibékíthetetlen ellentétek feszültek az egyre dekadensebbé torzuló nagygazdák és a mezei szegénység között, az utóbbi azonban balsorsában sem vált lumpen elemmé, magyarán betyár-proletárrá. A törpebirtokosok a félreeső utcákban a kocsiút felén is ágyasokat csináltak. Orosháza kertkultúrája országos méretben is rendkívüli fejlettségről tanúskodott, mert a Rákóczi-telep mindenkitől elhagyott szegényei ezer előadást hallgattak meg a gyümölcstermesztésről, és nyomorult barlanglakásaik körül gyümölcsöst telepítettek. A munkásmozgalom pedig sokkal erősebb volt Orosházán, mint nem egy nálánál nagyobb és fejlettebb alföldi városban. Hadd idézzem önmagamat: „a községházán az úri párttal szemben a munkásságnak s nem a sokkal nagyobb gazdatábornak van komoly képviselete”. De történelmi szemmel kell néznünk az élet folyását, és akkor a jelen esetleges válságaira is hiteles magyarázatot nyerünk. Azok a lenézett régi szociográfusok, ha elmentek valahová, előbb alaposan megismerkedtek a település helytörténetével, még a helyi sajtó régi évfolyamairól is leverték a port. Tanulni sohasem szégyen, lám, Lev Tolsztoj meglett férfikorában sajátította el a görög nyelvet. A történelmi tájékozottság jóval könnyebben megszerezhető.

A „forró víz” hasznosításáról írt oldalai ismét esésről tanúskodnak, pedig milyen elszántan viaskodik ezzel a még mindig megoldatlan, illetve félig megoldott kérdéssel. Az olajláz hevében megfeledkeztek a meleg víz szerepéről és a fúrások eredményeiről hiányos dokumentációkat készítettek. Az olajkutakat nem a forró víznek fúrták, így forrásaikat sem a kívánatos rétegnél nyitották meg. A forró vizet afféle mellékes kérdésnek tekintették, és ennek a szemléletnek fiatal melegházi kultúránk adta meg az árát. Ha a föld mélyébe hatolunk, bárminő cél is indít, széles „mély látóhatárban” kell gondolkodnunk, figyelembe kell vennünk a föld alatt rejlő kincsek és értékek egészét. A valóságban az „olajosok” még a mezőgazdákkal sem tudnak mindig termő egyességbe lépni, holott mérhetetlen értékek mennek veszendőbe a különféle szakmák együttműködése híján. Mocsár Gábor jól látja a nehézségeket, bevallja melegházi kultúránk elmaradottságát, de itten meg is áll, legfennebb amolyan „jó reménységet” villant fel.

A megoldás nem is az ő feladata, inkább azt hiányolom, hogy a melegházi részből megint csak kimaradt az ember, legfennebb fanyalgó tsz-elnökök és csalódott főkertészek arca tűnik fel. Holott a mai szociográfia egyik legizgalmasabb tárgya a kert és az ember viszonylata. A tavasszal 34 esztendő múltán ismét fölkerestem Csongrád megyében Síróhegyet. Valamikor méltónak bizonyult nevére. Pallavicini Alfonz őrgróf kisbérlői lakták, egyetlen hosszú utcát építettek nyomortanyákkal, a magas bért alig bírták fizetni az elhanyagolt földekért, az őrgróf pedig egyszer csak egyetemlegesen felmondta a bérletet. Hajnalban ültem vonatra, késő délutánig jártam a határt, szekerem estefelé zörgött be Síróhegyre. Egyik ház előtt a padra ültem, és azonnal embertömeg vett körül, rongyosok szürke arccal, áradt a keserves, mintha meg akarna fojtani. Hiúnak bizonyult érdekükben minden erőfeszítésem, mihelyst megindultak az őszi esők, az őrgróf a határba hordatta szegényeket, bérelt földjeiket ugyanis vitézi teleknek szánta, de a Vitézi Szék nem fogadta el, jobbakat követelt. Később, úgy hallottam, néhány család visszaszivárgott Síróhegyre. Nagyon izgatott, vajon mit találok ma a helyén? A település most is egyetlen hosszú utca, de karbantartott, takaros házakkal, mögöttük pedig feltűnően fejlett kertkultúra. Síróhegy közelében a tsz kertgazdaságot létesített, annak a hatása sugárzott ide, s teremtette újjá. Az emberek itt meg ott dolgoznak, de ide köti őket a kert. Egyetlen családot találtam a régiek közül, a hajdani vályogházat lakják, kirína az újak közül, de mennyire megszépült, szinte újjászületett. Nemrégiben tatarozhatták, hófehérre meszelték, csak a lába fekete, miként illik. Az udvar frissen sepert, a konyhában meg a szobában templomi tisztaság, és a kert! Hiába keresek gyomot, holott a két öreg műveli, a magyar Philemon és Baucis. Kis nyugdíjuk mellett a kertből élnek, a gyümölcsfákból meg három kecskéből (,,ismét a tej tart meg bennünket, akár gyermekkorunkban”) szerényen, de gond nélkül. Városias csínnal öltözött leányka fut el kerékpáron a ház mellett, vidáman beköszön, az unokájuk, szülei már korszerű házban laknak ugyanitt, őket is köti a kert.

Szüntelen nagy terveinkre kell gondolnunk, többek között melegházi kultúránk méltó fejlesztésére, ehhez azonban ember, földhöz ragaszkodó, földben gondolkodó, sőt abban is érző emberek tömege szükséges. Az embereket meg kell tartanunk, ehhez pedig sokféle kötőerő szükséges, a ,,majd”-ból ugyanis aligha lehetséges ma kenyeret sütni. A termelés minden ágában így van ez (Mocsár éppen eleget ír a fiatal olajbányászok „álhallhatatlanságáról”), ezért az írónak jobban szét kellett volna néznie az olajkutak és a melegházak környékén. Helyénvaló lett volna, ha szemügyre veszi például Csongrád megyét, hogy mi lakozik az ott lakó népességben, illetve milyen gazdasági, társadalmi és lélektani tényezők irányítják. (A tavasszal végeztem ilyen irányú vizsgálatokat, s azóta sok mindent tisztábban látok, jobban értek.) Még oldalakon keresztül folytathatnám a vitát, és éppen ez bizonyítja Mocsár Gábor könyvének értékét. Izgalmas könyvet írt.

Az írást nálunk egyre inkább kellemetes foglalatosságnak, szinte kedvtelésnek tekintik, holott a legnagyobb emberi szenvedések közé tartozik. Kegyetlen szorítású szenvedély, véres verejtéket, mámort és aszkézist, folyamatos áldozatvállalást követel többek között – ugyanakkor a legnagyszerűbb emberi feloldódás. Ihlet, tehát belső villámlások, „nagy tüzek”, elviselhetetlennek tetsző feszültségek nélkül nincsen időt álló alkotás, ám ezt a tüzet és hőséget szakadatlan munkára kell váltanunk. Ha Mocsár Gábor könyvének elkészülte után megrostálja anyagát, szilárd szerkezetet épít, észreveszi az üres „közöket”, és forró anyaggal tölti meg, azután pedig harcot vív minden mondatával minden mondatáért, más szóval: ha legalább még kétszer megfogalmazza könyvét, lényegesen tökéletesebb művet adott volna.

A viaskodó és igazságot kereső írónak járó tiszteletet adom meg, midőn arra kérem, hogy legyen szigorúbb önmagával szemben. Higgye el, megérdemli.