Költő írta meg Komló életét és történetét. Szemérmes, rejtőző, minden kommentálást és közvetlen vallomást kerülő, látszólag alázatosan személytelen – mégis minden dühével és ámulásával, gyengéd féltésével és férfias nosztalgiájával jelen levő költő.
Okom van, hogy ne a tárggyal, hanem az alannyal kezdjem a könyvismertetést, nem a „Magyarország felfedezése” sorozat új szociográfia-köteténél, hanem a kötet írójánál. Úgy érzem ugyanis, fontos könyv ez Moldova írói útján, jó író-tulajdonságok szilárdulnak, előnytelen vonások halványodnak benne, s lehetetlen, hogy ennek a kemény és fegyelmező iskolának ne látná majd hasznát a novellista és regényíró is.
Költőnek neveztem a Komló-könyv íróját, mert legegyénibb vonása az a kétarcú személyesség, amely már a korábbi Moldova-riportokban bontakozott, de a komlói erőpróbán kristályosodott ki: jegyzőkönyvi fokon tárgyilagos és személytelen, de a tények elsorolásával is állást foglaló, alakjai által vallomást tevő riporteri, írói attitűd.
Nem gátolta, talán inkább segítette ezt a teljes átélést, tárgya vállalását, hogy új, számára ismeretlen világot kellett felfedeznie. Ahhoz, hogy ezen az anyanyelvi szinten beszélhessen a bányászokról s a bányászokkal, minden fölényét fel kellett adnia, vállalnia kellett a teljes azonosulást Komló gondjaival, sorsával. Kedvezett ennek az azonosulásnak az is, hogy a feladat, a küldetés Moldova kedvére való volt, alkatához illő: az elemeknek kiszolgáltatott, még inkább az elemekkel megküzdő, a halállal naponta szembenéző bányászok sorsa, de akár a forradalmi rohammal épülő, hirtelen fejlesztett Komló kissé törvényen kívüli, különleges helyzete is. A nagyformátumú téma találkozott a romantikus hajlamú íróval, kezére játszott, férfiküzdelmet kínált neki, sőt azzal hálálta meg, hogy elfogadta valóságos arányait, nem torzította félelmetesebbre és heroikusabbra, mint amilyen.
Mindezektől, tehát a téma vállalásától és a téma méltóságától elválaszthatatlan, s a könyv tartalmas, nem felszínes líráját szolgálja Moldova ember-írói érlelődése, amely pontosan kiolvasható riportjainak „fejlődéstörténetéből”. Tanulságos stúdium átlapozni a korábbi, öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti riportokat (s könnyű is, nemrég jelentek meg a Magvető Kiadónál, Hajósok éneke címmel). Már a stílus is bizonyít, az időben egyre kevesebb virág, ciráda, szójáték díszíti. A stílus keményedésével együtt vált komolyabbra, elmélyültebbre, odafigyelőbbre a riporteri érdeklődés: a korábbi kuriózumkereső, izgágán kötekedő, fölényesen ítélkező Moldova elkomolyodott kissé. A kedélyes kacsintások az olvasóra, a tréfálkozás a riportalany rovására a korai riportok jellemzője volt. A komlói bányászok és vezetők kemény arcvonásai megkeményítették a riporter vonásait is; ha vissza-visszatér is arcára a kedélyes fintor, ha megörül is a mesélők egy-egy tréfájának, bizarr anekdotájának, láthatóan jobban odafigyel a szenvedésről vagy a megszenvedett győzelemről tudósító tényekre és vallomásokra. Moldova más műfajú írásai is ezt az érlelődést-komolyodást bizonyítják, például legutóbbi regénye, a Malom a pokolban a Sötét angyallal vagy más korábbi regényekkel, novellákkal szemben. Ott a küzdelem is látványosabb, csodásabb, tetszetősebb, valószínűtlenebb volt, a Malom a pokolban hőseinek kálváriája kevésbé színpadias, valóságosabb, a fordulatok is köznapibbak, az örömök s fénytelenebbek, kevésbé játékosak.
Azért merek ilyen általános tanulságokat keresni a Tisztelet Komlónak! – egy riportkönyv – kapcsán, mert azzal is kínálja az összehasonlítást, hogy több műfaj variációjára épült, s nemcsak minősége, hanem formái szerint is szépirodalom. Mert igaz, hogy a könyv egy része valóságos riport, az utazó-kérdező-lejegyző riporter tudósítása, de a mesélők rövid történetei megformáltságukban is az Esték a téren novelláira emlékeztetnek, a teljesebb életsorsok pedig – a Kusz János vagy a Tizenhat bányászok című fejezetek (mint maradandóbb formák Moldovánál, hisz a riportkötet új írásai, a Mohácsi mesterek vagy a Hajósok éneke is hasonlóak, sőt az Őrségről készülő könyv egy-egy fejezete is) – már a regény-kisregény felé tendálnak, s jó tanulságokkal szolgálnak Moldova regényíró-riporter természetének elemzéséhez.
A Tisztelet Komlónak! persze nemcsak az írói személyiség megnyilatkozása, nemcsak érdekes és tanulságos emberi sorsok gyűjteménye, hanem egy feladat megoldása is: városportré a Magyarország felfedezése sorozatban, sőt egy szakma portréja is. A könyv szerkezete is elárulja, hogy a feladatot is komolyan vette a szerző: igyekszik teljes képet adni erről a dinamikus és látványos sorsú, örvénylő életű városról. Az időben is teljeset: a régi falu-Komló történetéből is kapunk néhány lapot, a Nagy Komló forradalmi fejlődéséről színes beszámolót, majd a hanyatlás és a kétség esztendeiről, s a távlati tervekről, a város lehetőségeiről – tudós gazdasági fejtegetésekkel, elemzéssel, adatokkal, értő véleményekkel. Ezt a nagyvonalú térképvázlatot részletezi, színezi, árnyalja néhány munkahely és munkaterület egyedi sorsának részletes ismertetése, a komlói bányák, így a nagyhírű Béta, Kossuth, Zobák-bánya – egyéni arcok a közösségben. Majd tovább mélyül a kép, az emberi sorsok, a legszemélyesebb személyesség felé, amikor a komlói öregek elmesélik életüket, valójában Komló életét. S egy színes „függelék” egészíti ki a képet, megint horizontálisan: tematikusán fogja át Komló életét, amint áttekinti a sport, a kultúra, a hitélet és a bűnüldözés közelmúltját és helyzetét. Ebbe a többdimenziós rácsba sokoldalúan foglalja be a város, a bányászat, s egy kissé a magyar társadalom életének elmúlt fél évszázadát, különösen pedig az utolsó két évtizedét.
A szemlélete, mint az írói attitűd vázlatával jeleztem, tisztelettudó és tárgyilagos. Elismerően tiszteleg a teljesítmény előtt, de soha nem lelkendezik; nem hajlandó elhallgatni a tragikus, szánalmas, nevetséges, megalázó motívumokat, de a tényekkel közli, hogy Komló sorsa és a komlóiak sorsa egy küzdelmes, ellentmondásos, de emelő, világformáló forradalom része. Ha ilyen szókimondóan fogalmazom meg, már torzítok, mert a könyv írója óvakodik az ünnepléstől, a dolgok megfényesítésétől. A kibányászott gyémántokat is azon nyersen, törten mutatja föl. A lokális diadalok, egyszeri örömök fátylát nem borítja rá a kormosabb tényekre, sőt a sikerekkel szemben szemérmes és tartózkodó. (S ez egybeesik napjaink írói közérzetének egy jellemző erős vonásával; lassú az optimizmus és a hit rehabilitációja.) De a tisztelgés és a dohogás vibrálásaiban végül felderengenek a komlói fények is.
Ez az áttételes módszer jellegzetesen nyilvánul meg a meséltetésben. A kérdezettek gyakran egymás ellen vallanak, a sok-sok vallomásból az olvasónak kell kibontania a valószínű igazságot. A nyugdíjas bányászok panaszainak reális értékelésében is a szituációra, a jellemre és az elszólásokra kell bíznunk magunkat. Emellett gondja van a dokumentum-valóságra is. ha nem idéz, apró fogásokkal utal a forrásra: „…lapozgat a naplóban”. Vonzzák a legendák, pletykák, az „állítólag” jó ízei, de lehetőleg melléjük írja a valóság variánsait is: nekünk kell kiválasztanunk, megsejtenünk a hiteles igazságot.
Az ábrázolás módszeréről és szemléletéről sokat elárul az, hogy milyen redukáltan – valójában tartalmasan – értelmezi Moldova a tájat; a környéket, az épületeket, a városrészeket. A táj ebben a könyvben mindenütt életfeltétel, a bánya, a vágat, az osztályozó nem látvány, hanem munkahely; a barakk vagy az új lakás: életkörülmény. A látvány legföljebb aláfestő zene, jelkép a poros-szürke-kormos tónus, a komlói élet és munka keménységének, köznapi heroizmusának ad kifejező hátteret.
Gyakran és őszintén foglalkozik a bányászsors tragédiáival is, anélkül, hogy könnyesen ellágyulna; megrendülten írja le őket, de azzal a racionalizmussal is egyszersmind, amellyel alanyai elmesélik: modort is tőlük tanul. Ezt is a nagyfokú azonosulásnak köszönheti, annak a részvétnek, amellyel alanyait (hőseit!) szemléli. Talán nem is a tragédiákat elsősorban, hanem az ember gyors elhasználódásának, a szilikózisnak és más nyomorúságoknak a jeleit, tüneteit. A morális szilikózis tüneteit is, a közöny, a mellőzés, az embertelenség mérgezéseit. S ez hangzik a legerősebben az elmesélt sorsokból: óvni-védeni kell az embert a bányaomlástól, szilikózistól, embertelenségtől. (Szépirodalmi, 1971) |
Hagyj üzenetet
You must be logged in to post a comment.