Szilágyi Gyula – Tiszántúli Emanuelle

Szilágyi Gyula Tiszántúli Emanuelle című művét – melynek itt-ott közölt részletei fölött már ámuldozhattunk egy csöppet, még többre éhezve és szomjazva – a könyvhétre adta ki a Magyar Könyvklub. Cikkem mottóját is e könyvből idéztem, mely mondatra egy huszonkilenc éves, falura visszaköltözött pszichológusnő talált rá édesapja 1952-ből származó másodikos füzetborítóján. A „Baszd a pinát, ahol éred, ezzel is a békét véded!” mondat engem is elszórakoztat, nemcsak azért, mert jólesik egy fára csavarodva fejjel lefelé lógni, aztán kicsit félrebillentett arccal, kiforgatott szemgolyókkal ránézni a világra, és közben röhögni egy kimerítőt, hanem mert ez a mondat korának legfőbb gondjairól mesél. Például a kötelezően ránk testált mozgalmiság és ideologikusság abszurditásairól és arról a két dologról, ami ezek után még megmaradt nekünk „szabad” mozgástérnek: a szexről és a kocsmáról. Önmagában semmi bajom tehát ezzel a mondattal.

A gondok akkor kezdődnek, ha ez a mondat önmagában van. Ha rajta kívül nincs semmilyen más mondat, amely feloldaná a nőkhöz való ilyetén tárgyias viszonyulást és annak egydimenziósságát. Ezeknek a feloldó mondatoknak a hiányáról ír Szilágyi Gyula a könyvében, a kommunikációs vákuumról, mely nemcsak a férfi-nő kapcsolatokat fagyasztja le és rögzíti egészségtelen kölcsönös értetlenségbe („a bugyi nélkül kötött alkukba”, ahogy a szerző fogalmaz), hanem az e témában folyó férfi-férfi kommunikációt sem tudja feltölteni használható, illetve hasznos dimenziókkal, azaz valóságtartalommal.

Igen, ilyen fura világban élünk: előbb fogunk tudni a Clinton elnöknek orálisan juttatott gyönyör természetrajzi és jogi részleteiről az Óperenciás tengeren is túlról, mint az ágyunkat megosztó szerettünk szexuális vágyairól és a vele megvalósuló szexuális gyakorlatunk hiányosságairól. A férfiak egy igen nagy tábora – legalábbis nyilvános hittételeiben – még mindig a tárgyat, kielégülésének eszközét látja a nőben, illetve a nő helyén lévő női test részleteiben, a nő viszont leginkább a szubjektumot kutatja a férfiban, és ez a szubjektum-lélek lényegíti és lengi át számára aztán a férfi testének egészét, melyet ezért lesz képes aztán szeretni minden porcikájában.

De hogyan is lehet erről beszélni? Hogyan, milyen szavakkal invitálhatjuk meg a férfit, hogy időnként megkíséreljen átlépni a mi térfelünkre, hogy onnan csodálkozzon rá egy addig sohasem látott, számára vadonatúj világra?

Ezt a problémát járja körül a szerző kötetében megjelenő két tucat egyes szám első személyben elmesélt történet, melyek helyszíne valóban nem más, mint a tiszántúli aprófalvak, és szereplői pedig többnyire helyi legények, illetve több-kevesebb felsőoktatás után visszatelepülő, fiatal értelmiségi nők. A mentális szakadék, melyet át kellene hidalniuk, illetve a szellemi fal, amelyet át kellene törniük, gigantikus, még akkor is, ha incifinci elmozdulással már közösen és a gyakorlatban is megvalósítható örömökről van szó.

Ezen a ponton egy-két milliméterrel beljebb merészkedtem volna a szerzőnél, és bár belátom, szinte emberfeletti a feladat, egy kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, olyan bizalmi légkört teremteni, melyben igazán aprólékos, mélyreható beszélgetésekbe, illetve elemzésekbe lehet bocsátkozni a szexuális együttlét, élvezet és orgazmus lefolyását illetően – mégis megpróbáltam volna alanyaimból egészen konkrét és részletes leírást kicsikarni az aktus lezajlására és milyeténségére vonatkozóan (bár lehet, hogy a szerző már tervezi ennek a következő tabudöntögető lépésnek a megtételét), és nem elégedtem volna meg itt-ott elhallgató leírásokkal, hiszen kultúránkban éppen az okozza a legfőbb gondot, hogy nem tudunk, nem merünk az aktust és az elélvezést közvetlenül érintő mikéntekről gyökérig hatolóan beszélni. A szerző tehát jól belecsapott a lecsóba, de utána, mintha nem merte volna rendesen körbenyalogatni a lábost, holott valójában most, itt és együtt kellene megteremtenünk azt az új nyelvet, szótárat, illetve kommunikációs országutat, mely az ilyen tartalmú közléseinket megkönnyítené számunkra. Ez hozzásegítene mindannyiunkat az egymással szemben támasztott elvárásaink valóságtartalmának és lehetőségeinek a tisztázásához.

A könyv egyik utolsó történetét egy férfi mondja el, méghozzá egy fiatal, városi techno-értelmiségi. Beszámolójában egy dédelgetett régi férfiálmot melegít fel. Akár dr. Higgins a Pygmalionban, a saját, nőről alkotott ideálképére akarja átformálni az ártatlan, tapasztalatlan, vidékről érkezett szűzlányt. Őt akarja bevezetni a szexuális tudásba a saját igényei szerint, és eközben élesen kritizálja a testükkel és kapcsolataikkal tudatosan bánó, az orgazmusra tudatosan törekvő, „már elromlott” nőket. Ennek a történetnek – mely a kötet szinte egyetlen igazán „sikeres” kimenetelű darabja – vagy egy másik könyvben lenne a helye, vagy nem azon a kiemelt helyen, melyre került, mert így tanulságfélének tűnhet: azok a nők fognak jól járni, akik tudatlanok maradnak, illetőleg rendesen meg tudják játszani a tudatlan, készségesen alárendelődő, saját szükségleteiről és szexuális önkifejezéséről eleve lemondó, ártatlan lányt. Mindez a tanulság egy olyan műben emelődik ily módon piedesztálra – valószínűleg egyáltalán nem szándékosan –, mely túlnyomórészt azoknak a nőknek a problémáiról szól, akik a városban, illetve felsőoktatás során megszerzett nyitottabb szexuális kultúrával térnek vissza a falvakba, elevenen eltemetni magukat a szexuális tudatlanság sivatagába.

A könyvet leginkább a csalódásban és válságkezelésben járatos és gyors regenerálódó képességű olvasóknak ajánlom, ugyanis ezek nem azok a típusú giccses, bugyuta, önáltatással, megvalósíthatatlan tündérmese-effektusokkal és elszállással felcicomázott, stilizált sikertörténetecskék, amelyekről a romantikus sorozatokban olvashatunk, vagy amelyeket a pornófilmeken láthatunk. Itt az igazi, hétköznapi dekameron kútja nyílik meg nekünk, sok buktával, gyötrelemmel, tétova, hamvába holt kísérlettel a jóra, a szépre és a szerelemre, amit „igaziságuk”, életszagúságuk tesz különösen élvezhetővé az olvasó számára, aki persze, ígérem, még több részletre és igazságra szomjúhozva fog felállni e mű mellől, csak most már a saját életében próbálva meg felkutatni azokat. (Magyar Könyvklub, 2001)