Kunszbó Ferenc – Sárköz

Hogy e két dicséret mennyire felsőfokú? A Húsz óra rég túljutott azon, hogy egyszerűen „kedvező kritikai fogadtatásáról” vagy hasonlókról beszélhetnénk. Szüntelen hivatkozási alap, a legszélesebb körben új irodalmunk – és tegyük hozzá: a felszabadulás utáni írói falukutatás – revelatív erejű, szakasznyitó jelentőségű alkotásának ismerjük el. De megjelenése óta is készült egész sor olyan írás – főként szociográfia, s például Galgóczi Erzsébet, Márkus István, Zám Tibor műhelyében –, amelyeknél ha jobbat, erőteljesebbet, informatívabbat vélünk találni, annak magas mércét kellett meghaladnia.

Ha pedig a Magyarország felfedezése eddigi köteteinek visszhangját nézzük, bár mindegyiké más-más tartalmú, hőfokú, indulatú, summázva: a sorozat első öt könyvének értékelése is van annyira jó, hogy a második dicséretet is felsőfokúnak tartsuk.

A kérdés ezután persze az, hogy miután magasra minősítettem, jómagam is osztom-e az idézett véleményeket? A nyílt felelet elől itt kitérve, azt keresném inkább, hogy hol, miben mondja a szerző a Sárközről, és Sárköz ürügyén, példáján a magyar falu múltjáról, jelenéről, jövőjéről a legfontosabbakat?

2. Igen lassan jutunk csak túl azon, hogy egy-egy agrárvidékünk gazdasági, társadalmi vagy „biológiai” megrekedésének jelenségeit – például az egykét – közvetlenül az ottani – múltbeli – birtokviszonyokból és munkalehetőségekből eredeztessük. Holott már az Ormánság egyik-másik régi kutatójának is feltűnt, hogy az egykézés kezdetei mennyire egybeesnek azzal, amikor az agrárkapitalista fejlődés elvette a piacot a dunántúli parasztkupecek elől. Akik megelőzően százával-ezrével foglalkoztak – a földművelés mellett, az állattartást és -tenyésztést kiegészítve – marha és sertés adásvételével…

Kunszabó könyve számomra ott forrósul igazán izgalmassá, amikor eljut az ármentesítés utáni nagy sárközi fellendülésnek és következményeinek ismertetéséig-elemzéséig. Ezt a vidéket a vizek eléggé megvédték évszázadokon át, ám gyarapodni nemigen engedték népét, csak megmaradni, szűkre szorítva a művelhető területet. A múlt századi ármentesítés után azonban itt a szántóvá lett föld nem úri kézre került – mint például a Bodrogközben –, hanem a paraszt szinte annyit foglalhatott belőle, amennyit családi erővel megművelhetni bírt.

Remek annak a leírása, hogy az archaikus Sárközből hogyan lett ekkor, robbanásszerűen, árutermelő és ebből szépen vagyonosodó vidék; mutatvány egy reménybeli Kert-Magyarországból. Kunszabó érzékletes képét adja a sárközi falvak ekkor kialakult rétegződésének, a rétegek viszonyának, a közöttük való „közlekedés”: a társadalmi mobilitás problémáinak. És eközben hamarosan elérkezik a Sárköz „dekadenciájához”. A gazdasági megrekedéshez, a társadalmi elmerevüléshez. S itt kitűnik, hogy – akárcsak az Ormánságban – bizonyos gazdasági-társadalmi-biológiai csőd nem a „nincsből” következik. Hanem éppen a már megkóstolt lehetőség, gyarapodás, haladás távlatainak elvesztéséből. A „többet”, a „tovább” elé torlódó akadályokból. A Sárköz még alig ismerhette meg – az ármentesítés után, konjunkturális időben – a termésfelesleg, a piacra termelés, az áruval-pénzzel bánás, a vagyonosodás, a fogyasztás: a polgárosulást ígérő agrárfejlődés tényezőit – de mondhatni: mámorát –, és horizontja máris újra bezárult.

Márpedig úgy tűnik, hogy ha nem a hátköznapi életküzdelmet, hanem egy közösség általános orientációjának, szemléletének kialakulását tekintjük, a tartósan lassú fejlődést vagy akár a hosszú stagnálást is könnyebb „elviselni”, mint ezt a „nekilendülést és megtorpanást”. És a magyar falu múltja – talán a legszegényebb vidékeket kivéve – éppen ezzel teli, akár az évszázadok, akár az utóbbi évtizedek történetét vizsgáljuk.

A sorakozó példák időben és térben igen távoliak. Nemeskürty István, akinek – a Kunszabóéval egy időben megjelent – új, 1514-ről szóló könyve sem friss kutatási eredményeket tár elénk, hanem berögződéseket kérdőjelez meg, hangsúlyokat helyez át, nyomatékosan tárgyalja, hogy Dózsa „lázadó” parasztserege korántsem csak mezítlábas kaszásokból állt, sőt a hangadók közöttük nem semmitlen jobbágyok voltak; nem véletlen a már ekkor mezővárosi függetlenségre törő Cegléd központi szerepe. A Hegyalja története fényes fellendülések és nagy letörések évszázadokon át tartó váltakozása; s volt idő, amikor e borvidék egymaga szolgáltatta a magyar mezőgazdasági kivitel fele részét. S Erdei Ferenc alapvető szociológiai munkássága nyomán talán az alföldi mezővárosok fejlődését vizsgálva ismerhettük meg a legrészletesebben ezt a problémakört. De még a felszabadulás után is: az 1950-es évek elején a túlfeszített beszolgáltatásnak és az önkéntesség elvét megszegő kollektivizálásnak, illetve a falusi osztályharc túlélezésének azért is volt annyira súlyos visszahatása az agrártermelésre és a falu hangulatára, mert mindez éppen a mezőgazdaság háború utáni helyreállítási szakasza után uralkodott el; amikor a paraszt a háború előtti, alatti utáni nadrágszíjhúzásnak végét remélte.

3. A következő, számomra igen izgalmas problémakörhöz akkor érkezik Kunszabó, amikor a Sárköz felszabadulás utáni viszonyait elemzi. Először a sárközi parasztság minden rétege arra számított, hogy az ő ideje jött el. Még a zsírosparaszt, a későbbi kulák is; hiszen korábban sérelmezte a nagybirtok privilegizáltságát, ekkor pedig megnyugtatta, hogy a földosztás sokat föloldott a parasztságon belüli feszültségekből, ellentétekből. Ám a mesterséges kulákgyártás hamarosan már a középparasztokat is elidegenítette; a súlyos beszolgáltatás még továbbvitte efelé az elégedetlenséget; a kisparasztok, az agrárproletárok közül aki maga is gazda kívánt volna lenni, az szintén perspektívát vesztett, mások, kevésbé kötődve a földhöz, más foglalkozás után néztek, ismét mások pedig még önkényesen rá is licitáltak a parasztpolitika balos túlzásaira.

A Sárköz történetében legalább annyi a helyi, az egyedi, a különös, amennyi az általános. Csak mindkettőt figyelembe véve érthetjük meg, hogyan történhetett, hogy az 1950-es években oklevelek sorával mintafalunak minősített Sárpilis parasztsága mennyi alapvető gyanakvást és helytelenítést táplált, szinte változatlanul érvényesnek, fenntartandónak érezve az új rendben is évszázadok alatt kialakított „add meg a császárnak…” mentalitását. A felszínen szinte gyanúsan egységes helyeslés, a mélyben passzivitást tápláló beletörődés…

Az 1960-as évek igazán fontos fordulata azután nem az, hogy mégis és most már véglegesen a szövetkezeti gazdálkodás útjára kell lépni. Hanem az, hogy ezen az úton már nem írnak elő minden lépést. A sárköziek, annyi keserű tapasztalat után, alig hiszik el. Így azután még maguknak is megnehezítik, ami amúgy sem könnyű: az új termelési forma stabilizálását, előnyeinek feltárását.

4. Ha erős egyszerűsítés is, talán mondhatjuk, hogy a magyar falunak a múltban a fő problémája a földhöz való viszony volt, a föld megszerzése, birtoklása, megtartása; ma a fő problémája a munkához való viszony, a termelésben az erkölcsi és az anyagi érdekeltség-ösztönzés teljes átrendeződése (míg a jövőben, mint az már ma érvényesülő elemekből, tendenciákból kiolvasható, az életforma kérdései válnak majd központivá).

Kunszabó számára a munkához való viszonynak, az agrártermelés szocialista ösztönzésének problematikáját egy olyan kísérlet tette a legjobban megközelíthetővé, amit a Szekszárdi Állami Gazdaságban indítottak, amelyben azonban az ott dolgozó sárközieknek igen nagy volt a szerepe.

Egyszer valaki kifejtette nekem, hogy a magyar mezőgazdaságban vissza kellene térni olyan – néhány száz holdas – kisebb egységekhez, amelyeknek termelési-vezetési gondjait a mezőgazdasági dolgozók még át tudnák tekinteni. Ezeket az egységeket a munkaerő-szükségletnek megfelelő nagyságú, apró, önkéntesen társult kollektívák teljes felelőséggel, valóban gazdaként kezelhetnék, akik így nem sorvadnának „alkalmazottá” a földjükön. Ám e szociográfia híradása nyomán úgy tűnik, hogy a fenti, igen vitatható és utópisztikus formának szinte minden előnye kihasználható nagyobb egységekben, a mai formák között is. A Szekszárdi Állami Gazdaság például komplex brigádokat hozott létre, ezeknek, tartós érvényű és mindkét félre kötelező szerződésben rögzített feltételekkel, mintegy „kiadta” kisebb egységekre osztott területét. A szorgalom, a szaktudás, a kezdeményezés, a fantázia úgy érvényesülhet itt, hogy a termelési és anyagi eredmények nem tűnnek el a mamutgazdaság globális eredményei között. A komplex brigád azért felelős és abban részesül, aminek valóban „gazdája”; ugyanakkor megmarad, illetve éppen így válik igazán kihasználhatóvá a korszerű mezőgazdasági nagyüzemnek a nagyságából, technikájából, tőkeerejéből, a szakember-összpontosításból stb. fakadó sok-sok előnye. A szekszárdi módszer nem ad egyedül üdvözítő formát agrárnagyüzemeinknek a munkaszervezésre és az anyagi ösztönzésre. Kunszabó erről adott képe éppen ott a legizgalmasabb, ahol az állami gazdaság különböző származású, nemzetiségű, mentalitású dolgozóinak más-más felkészültségét, hajlandóságát, reagálását elemzi a kísérlet során; és persze az ennek megfelelően eltérő sikert.

5. Bár ma még a munkához való viszonyt tartom legfontosabbnak a magyar faluban – de: nem megoldatlansága, hanem forrongó átalakulása miatt! –, már most mindjobban előtérbe kerülnek az életforma kérdései, ellentmondásai. A negyedik fontos csomópontját itt látom a könyvnek. Annyi kétségtelen, hogy a következő évtizedekben a technológiai fejlődés objektív és a nemzedékváltás szubjektív tényezői egyaránt tovább csökkentik a mezőgazdaság munkaerő-szükségletét, végül is a lakosság egészen kis hányadára. De lehetséges lenne, hogy a jövő falujában csak az agrárnépesség él majd, s legfeljebb azok még, akik őket közvetlenül „kiszolgálják”: kevés iparos-kereskedő, közigazgatási ember, valamint tanító és orvos?

Amikor ma a falun élők körében is többségbe kerülnek, akik az iparban és a „harmadik szektorban” dolgoznak, éspedig túlnyomóan városi munkahelyen, de ugyanakkor a városok fejlesztése túlságosan terheli erőforrásainkat, úgy tűnik, hogy nem ideiglenes, hanem tartós formációvá lesz az „alvófalu”, amely lakosságának tetemes részét napról napra vagy hétről hétre kibocsátja és visszavárja. A Sárköz elsősorban Szekszárdot „szolgálja ki” ilyen módon. De ha a mai ambíciókat mérjük, akiket ma még csak a munka köt oda, azok nagy része be is szeretne költözni.

Változtat-e majd ezen, ha jobbul a tömegközlekedés; ha több lesz az autó, ami függetlenít a menetrendtől; ha jobban kitűnik a városi élet sok hátránya, a környezet leromlása? Vagy éppen a falu hátrányai erősbödnek tovább: annak hatása, hogy az oktatás, a közigazgatás, a művelődés és a szórakozás intézményei mindjobban centralizálódnak, és a párszáz-párezer lakosú helyeken a még erős magánépítkezés jellemezte „fejlődés” mindjobban ellentétbe kerül a kommunális szükségletek viszonylag, de nem egy helyen abszolút mértékben is lemaradó kielégítésével?

6. Kunszabó Sárköz-szociográfiájának számomra legfontosabb négy kérdésköréről is csak igen vázlatosan írhattam. S közben teljesen elmaradt annak jelzése, hogy ez a könyv mennyire gazdag tényekben, motívumokban, portrékban-embersorsokban, de még színekben, anekdotákban is. Ám az információk bősége, az írói megformálás színvonala, nem kevés telitalálata, a stílus ereje, az érvelések érzelmi és tartalmi gazdagsága még együtt sem adja a vállalkozás értelmét.

Nem állítanám, hogy Kunszabó alapvető új tények sokaságát tárja elénk a magyar falu múltjáról és jelenéről. A múltból a mába és a jövőbe tartó folyamatok gyökereinek, irányának, ellentmondásainak vizsgálatánál azonban egy sor olyan új hangsúlya, kérdése, válaszkísérlete, levezetése van, ami azonnali, izgatott továbbgondolásra, egyetértő vagy vitázó kapcsolódásra késztet. S a történelmi, gazdasági és emberi momentumok olyan vegyítését, egymást magyarázó felsorakoztatását sikerült megvalósítania, ami a „klasszikus” magyar szociográfia legjobbjaihoz sorolja őt.

És most már válaszolhatok a kérdésre, hogy magam is osztom-e a dolgozatom elején idézett két, annyira hízelgő vélekedést? Nos, nem egészen, de majdnem. Éspedig: a Sárköz föltétlen ott van ama két-három mű között, amelyek a Húsz óra óta a legtöbbet mondanak a magyar faluról; sőt a friss olvasás hatása azt valószínűsíti, hogy az első dicséret fenntartás nélkül igaznak fogadható el. A Magyarország felfedezése sorozat első hat kötete közül pedig az Erdei Ferencé és a Kunszabóé az a kettő, amelyekből igazán feltárul e szociográfiai vállalkozás értelme, amelyek maradéktalanul megfelelnek a sorozat célkitűzéseinek. (Szépirodalmi, 1972.)

A sorozat hatodik kötete, de az első abban, hogy itt tárul fel igazán ennek a szociográfiai vállalkozásnak az értelme, és ez felel meg maradéktalanul a sorozat célkitűzéseinek. A kritikus azt keresi, hogy hol mondja a szerző Sárköz példáján keresztül a legfontosabbakat a magyar faluról, annak múltjáról, jelenéről, jövőjéről.

Az első érdekes pont, amikor az ármentesített Sárköz robbanásszerűen árutermelő, vagyonosodó vidékké válik. Megismerhetjük a falvak ekkor kialakult rétegződését, a rétegek között épült kapcsolatokat, a mobilitás problémáját. Azután hirtelen megtörik a lendület, a továbblépés elé akadályok gördülnek. És ez a jelenség nem egyedülálló, a magyar falu múltja tele van ezzel a nekilendülés-megtorpanás életszakasszal, ami még nehezebben elviselhető, mint a lassú fejlődés vagy stagnálás.

A másik érdekes fordulat a felszabadulás utáni viszonyok kialakulása, amikor minden réteg – a zsíros paraszttól az agrárproletárig – perspektíváját veszti. A múltban a falu fő problémája a földhöz való viszonya volt, a hatvanas évektől a munkához való viszony, az agrártermelés szocialista ösztönzése a kérdéses. Ennek példájaként mutatja be Kunszabó a Szekszárdi Állami Gazdaságot, ahol a nagyüzem keretein belül, annak előnyei kihasználásával hoztak létre olyan kisebb egységeket, ahol a kollektívák teljes felelősséggel, valóban gazdaként tevékenykedhetnek, érvényesítve szorgalmukat, fantáziájukat, kezdeményezőkészségüket.

A jövőt illetően felmerül a kérdés, hogy a falvakban majd csak az agrárnépesség él-e, kiszolgálva a városokat, és a dolgozók egyre inkább be is költöznek oda az infrastruktúra centralizálása miatt, vagy nem csak „alvófalvak” lesznek, hanem a közlekedés javulásával élő falvak is, ahol a városi élet hátrányai kikerülhetők.

Kunszabó könyve nem annyira új tényeket, hanem újszerű hangsúlyokat, kérdéseket, válaszkísérleteket tár fel, nem csak adatokban, hanem portrékban, sorosokban, anekdotákban gazdagon, színesen.