Bertha Bulcsu – Balatoni évtizedek

Legjobb, ha mindjárt az elején bevallom: Bertha-ügyben a legcsekélyebb mértékben sem vagyok elfogulatlan. Idegesen harsány szurkolója vagyok velem csaknem egyidős pályatársamnak s ebből adódóan olykor talán igazságtalan is vagyok vele, mint a vérbeli drukkerek, akik mindig túlzottan lelkesednek egy-egy szép akció láttán, de két perc múlva még a keresztvizet is leszednék kedvenceikről akár csak egy apró labdakezelési hiba miatt is. Bertha sikerültebb műveit talán hangosabban ünneplem, mint az objektív és józan mérlegelők általában, ugyanakkor türelmetlenebbül hördülök fel, ha véletlenül „nem jön be” valamelyik „húzása”.

És így vagyok valamennyi pályatársammal, akikkel együtt indultunk az ötvenhatot követő években, a felszabadulás utáni magyar irodalom második reneszánszának kezdetén, illetve kezdete előtt. Akkor, amikor sokan és sokáig hallgattak még a nagyok közül is, indokolatlan, de magyarázható félelem, megmagyarázhatatlan, de talán indokolt sértettség, vagy éppen semmivel sem magyarázható és indokolható, de megtévesztőén ajánlatosnak látszó óvatosság okából kifolyólag. Gyanús is volt egy kicsit a mi gyors felfutásunk, valamennyiünk lelke mélyén ott fészkelődött a kérdés: nem valamiféle adunak szántak csak bennünket egy kétségkívül fair, de rajtakaphatatlanul ravasz játszmában? Bizonyos nemes rendeltetésű, de tiszavirág-életű csalinak, amelyre ráharapnak a mélytengeri áramlások elbizonytalanodott nagyhalai? Jóhiszemű, ifjú előénekeseknek, akik – ha csekély mértékben is – elősegíthetik a teljes kórus újraszerveződését, mutáló hangocskáikkal dalra ingerelvén az átmenetileg konok hallgatásba burkolózó igazi kóristákat, kiforrott dalosokat? Hogy feltámadjon bennük a becsvágy: nem így kell ezt, fiúk, hanem így! – és újra zengjen az új, szocialista magyar irodalom hiánytalan létszámú, erőteljes kórusa, immáron kotta nélkül?

Akármi volt az elképzelés, bennünk szinte megcsontosodott a szándék: művekkel bizonyítani, hogy nem csupán csalogató élőéneklésre vagyunk alkalmasak, de használható kórustagokká is tökéletesedhetünk idővel. Ezért szurkolunk szinte idegesen egymásnak, mi, akik cérnavékony, de tiszta énekünkkel szerény mértékben hozzá kívántunk járulni az ötvenhat utáni süket csönd jótékony felveréséhez. Ezért szorítok úgy – többek között – Bertha Bulcsuért is, mint saját magamért: bármelyikünk kudarca az egész nemzedék kárörvendő megítélését inspirálhatná: lám, valóban csak adunak voltak jók ezek a gyerekek…

Vegyes érzelmekkel fogadtam tehát a hírt, miszerint Bertha Bulcsu szociográfiát ír. Jó, jó – dohogtam, mint egy podegrás öregúr –, szépek és pontosak az íróportrék, amiket Bertha mostanában produkál, a szociográfia is komoly dolog, de elsősorban novellákat és regényeket szeretnénk olvasni újra tőle! Mondom: szép dolog a portré, komoly dolog a szociográfia, de kis rosszindulattal gyönyörű válságtermékeknek is minősíthetném őket: írójuk a Novellát és a Regényt odázgatja velük.

És most, ezeken a hasábokon követem meg Bertha Bulcsut azért, hogy az írói szociográfia jelentőségét napjainkban kissé alábecsültem.

A minőségi változás a hétköznapok „lelassult” forradalma idején nem ugrásszerűen következik be, illetve hosszabb és kiszámítottabb nekifutásokkal előre betervezhetjük, bemérhetjük az ugrásokat. Érthető, hogy ilyen nekirugaszkodó időszakokban egyre inkább foglalkoztat bennünket a „hogyan is élünk?” kérdése s a lelkiismeretes felmérések erre keresik a lehető legpontosabb választ. A jó szociográfia olyan, mint a röntgenkép: az elmeszesedett gócokat éppúgy kimutatja, mint a friss fertőzést. Ezért jó szociográfiát csakis tisztességes író írhat, hiszen a fényképek minden más fajtáját lehet retusálni, a röntgenképet azonban soha! Minden más irodalmi műfajban el lehet boldogulni – egy ideig legalábbis – szemfényvesztő trükkökkel, gépies manírokkal, lakkozó konformizmussal és handabandázó álmerészséggel, de a szociográfia műfajában nem. Itt szigorú és pontos adatközlésre, tárgyilagos és felelősen józan mérlegelésre van szükség.

Úgy érzem, serdülő szocializmusunk – saját egészsége érdekében! – nem riadozhat attól, hogy szembenézzen saját röntgenképével. Ezért üdvözöltük örömmel azt a tényt, hogy néhány évvel ezelőtt a Szépirodalmi Kiadó elindította a Magyarország felfedezése sorozatot.

Bertha Balatoni évtizedek című könyve a sorozat legújabb kiadványa. Könyve – mondom óvatosan, mert úgy igyekszem kerülgetni a merev műfaji behatárolást, ebben az esetben legalábbis, mint a macska azt a bizonyos forró kását. Bertha műve ugyanis éppúgy nevezhető szociográfiának, mint riportkönyvnek, és legalább annyira írói műhelyvallomás ez a könyv, mint amennyire lebilincselő önéletrajz. És ez benne a jó, ez a műfaji rajtakaphatatlanság. Mert a fiatal író a szociológus szigorával, a riporter tárgyilagosságával, ugyanakkor az író érzékenységével és fojtott indulatosságával, valamint a lokálpatrióta szimpatikus elfogultságával, óhatatlan szubjektivizmusával vetíti elénk a balatoni táj képét, a táj embereivel együtt. Röntgenképet kapunk, ám ha egy röntgenkép lehet művészi felvétel, akkor ez a mű mindenképpen az. Mert megejt bennünket a tájleírások szépsége, az emberi sorsok szeretetteljes és tanulságos bemutatása, a jelenségek okos elemzése és az igazságkeresés szenvedélye. Mert a Balaton valóban gyöngyszeme hazánknak, az egész magyar nép ékessége és értéke, de sokan próbálnak ezzel a gyöngyszemmel üzérkedni is … Bertha Bulcsu könyve gyönyörködtető és leleplező is egyben, a szűkebb pátria viszonyainak elemzése közben fény vetül egy kicsit az egész ország leghomlokráncoltatóbb gondjaira, de leglelkesítőbb jelenségeire is. Úgy érzem, aki Bertha Bulcsu Balatonról szóló vallomását elolvassa, tisztábban lát a teljes haza ügyes-bajos dolgaiban is: az író a szűkebb pátriát ábrázolja, de belső dimenzióiban hazányi méretű a kép.

Ha elfogulatlan kritikus lennék, talán számon kérném Berthán Végh Antal türelmetlenségét vagy Zám Tibor szinte kínosan pontos anyagismeretét. Mert valóban: helyenként éppen az adatközlő és feldolgozó részek a legkidolgozatlanabbak, mintha hamar túl akart volna esni rajtuk az író, hogy mielőbb folytathassa a bensőségesen személyes vallomást. A vége is egy kicsit „leül” a könyvnek, szinte interjúszintre süllyed, mintha a kiadói határidő lejárta már idegesítette volna Bertha Bulcsut az utolsó oldalak papírra vetése közben.

Mondom, ilyeneket is írnék, ha elfogulatlan kritikusa lennék Berthának. De – már az elején bevallottam – nem lehetek elfogulatlan kritikusa.

S ezt azok fogják legelőször megbocsátani nekem, akik elolvassák a Balatoni évtizedeket … (Szépirodalmi, 1973)

Bárányi Ferenc, Kritika, 1974. 4. sz. p. 19-20

Bertha Bulcsu: Balatoni évtizedek

A kritikus bevallja, hogy elfogult Bertha Bulcsuval szemben, sikereit talán túl hangosan ünnepli, viszont türelmetlenebb egy-egy botlásával szemben. A szociográfia írásának hírét is szkeptikusan fogadta, a novellák és regények elhanyagolását látta benne, pedig Ő azokat várná Berthától. De be kell vallania, hogy felül kell bírálnia a szociográfia jelentőségének alábecsülését, és ezúton követi meg írótársát.

Jó szociográfiát csak jó író írhat, itt nincs lehetőség a retusálásra, trükkökre, handabandázásra, manírokra, csak szigorú és pontos adatközlésre, józan mérlegelésre.

A fiatal szocializmusnak szüksége van szembenézésre, ilyen és ehhez hasonló „röntgenképek” segítségével. Bertha könyvét nehéz műfajilag definiálni, egyszerre szociográfia, riportkönyv, írói vallomás és önéletrajz. Ezáltal lesz a könyv egyszerre tárgyilagos és szubjektív, elfogult és szigorú, mondhatni „művészi röntgenkép”, melyben a táj leírások szépsége, az emberi sorsok humanizmusa, okos elemzések és az igazságkeresés is megtalálható. Feltárja előttünk a Balatonnak, mint nemzeti ékszerünknek szépségeit és gondjait is, nem leragadva a helyi vonatkozásoknál, hanem országos dimenziókba kivetítve.

Elfogulatlan kritikus szemére vethetné Berthának, hogy a könyv helyenként kidolgozatlan és a vége kissé leül. De az olvasó ezeket biztosan meg fogja bocsátani az írónak.