| Patak várának megszemélyesítése, a drámai feszültséget sejtető cím szokatlan a hazai szociográfia történetében. Ha az olvasó belelapoz Lázár István könyvébe, újabb meglepetés éri: a vár kiáltása az ország peremére szorult Bodrog-parti vidék jelképes kiáltásává transzponálódik. A könyv ugyanis – a címmel ellentétben – nemcsak a pataki várról szól, a szigorúan leszűkített vár- és várostörténet „kiegészül” az alig ismert Bodrogköz kuriózumaival, továbbá a világhírű Tokaj-Hegyalja örömeivel és gondjaival s végül a hegyközi emberek különleges életmódjának leírásával.
A négy részre osztott könyvet 28 fejezet és 193 alcím tagolja. Beszédes számok ezek, s arról vallanak, hogy az író vizsgáló-felfedező módszere – korunk igényeinek megfelelően – sokoldalú. Ez az eléggé heterogén valóságanyag – ha eltekintünk néhány apró kalandozástól – egységes kompozícióvá rendeződik. Lázár István gondolatrendező elve: az ellentétek egységén alapuló mozgástörvények feltárása. Ezek erővonalai sűrűn behálózták az ország északkeleti csücskét, s alapvetően meghatározták és napjainkban is alakítják, formálják ennek a tájnak sajátos arculatát. Itt találkozik az alföldi síkság a szelíden emelkedő hegyvidékkel, itt simul bele a Bodrog vize a Tiszába, s a két folyó – századunkban pedig az országhatár – olyan antropológiai, etnikai rezervátumot alakított ki, amelyhez hasonlót alig lehet találni Európában.
De a természetes gátakon rést nyitott az ember, s a pataki vár alatt s a hegyek lábánál találkoztak a síkság és a hegyvidéki-hegyközi földművelők, a kézművesek és a kereskedők. Ezeknek a találkozásoknak következtében fejlődött Újhely és Patak településközponttá. Váltakozó sikerrel folytatott vetélkedésükbe azonban beleszólt az 50-es évek iparosítási politikája, amely a helyi adottságokra nem mindig figyelt oda, s a hajdani virágzást stagnálás, majd hanyatlás követte. A jelenlegi gazdaságpolitika új fellendülést ígér.
Virágzás és hanyatlás, világhírnév és egy-egy életmozzanatban felvillanó afrikai-ázsiai elmaradottság, dicső múlt és elszürkült jelen, gyönyörű természeti adottság az ismeretlenség homályában – ilyen és ehhez hasonló gondolatpillérekből épül fel Lázár könyvének kompozíciója. Ezek a hol felvillantott, hol kiteljesített ellentétpárok teszik „drámaivá” a pataki vár kiáltását. Az író azonban sehol sem dramatizálja a témát; igazi szenvedéllyel, de tárgyilagosan kutatja az adott valóság összefüggéseit. Tényeket sorol föl, sorsokat mutat be, statisztikai adatokat közöl, érveket és ellenérveket ütköztet össze, ugyanakkor gondosan mérlegel és értékel; megfogalmazza – nem a csalhatatlanság igényével – a saját véleményét is, amely helyenként eltér a hivatalos szervek állásfoglalásától, sőt néha homlokegyenest ellentétes azzal. A helyi gondok megoldására, a bajok orvoslására tett javaslatai nemegyszer utópisztikusak. A könyv tehát nem egyszerű leírást, objektív feltérképezést tartalmaz, hanem kifejezi e vidék gondjainak enyhítési szándékát, az egymásnak feszülő érdekek egyeztetését, a megoldások, a távlatok hol reális, hol csak a képzeletet megmozgató keresését is.
Ezeket az erényeket már csak azért sem hallgathatjuk el, mert az író nem külső szemlélőként érkezett erre a vidékre, itt született, és hosszú ideig élt Sárospatakon. Itt tanult, itt ismerte meg a szőlőművelés és a borkészítés „titkát”, innen indult el közvetlen környezetének megismerésére, és később ide tért vissza szülőföldjének felfedezésére. Ezer szállal kötődik ehhez a tájhoz s az emberekhez. De az érzelmi kötődés, a szülőföld szeretete csak színezi, gazdagítja a leírást, nem uralkodik el rajta a szubjektivitás, a bántó elfogultság. Szülőföldjének sajátos gondjai nem partikulárisan, hanem az országos gondokba ágyazottan jelentkeznek. Ily módon valósítva meg a rész és egész dialektikus egységét.
Lázár Istvánt elsősorban a tények, az összefüggések érdeklik, neveket ritkán említ. Ezek közül talán legérdekesebb az afrikai néger orvos, Sarung portréja. A leendő orvost – saját kérésére – olyan vidékre küldték praktizálni, amely egészségügyi ellátottság tekintetében Tanzániához hasonló. Bodrogköz egyik községében tanulja meg az első „keserű leckét”. A terep „kitűnő”, hiszen aki itt gyógyít, annak nemcsak a kórokozókkal kell felvennie a harcot, meg kell küzdenie a gondolkodásbeli elmaradottsággal, a felelőtlenséggel is. Különleges eset ez, ha úgy tetszik, kuriózum. Lázár István remekül tudja összeegyeztetni a különleges adottságokat, történeteket az általánossal. Ilyen történet például a tragédiába hajló orvvadászat leírása, a hercegkúti alagút legendás építésének ismertetése; ide sorolhatók azok a fejezetek is, amelyek az adott vidéken élő nemzetiségek bevándorlásáról, történetéről és jelenlegi életéről szólnak. A tudományos igényű oknyomozást remekül egészíti ki a személyes élmény, az írói megfigyelés.
Egy esetben azonban a felszínen reked a kutatói szenvedély. A „bodrogközi Periklész” megszólaltatására gondolok. Valóban érdekes figura. Egyedi eset. Az író azonban többet lát benne, általánosít, bizonyítás nélkül. Ennél súlyosabb hiba a lumpen szó pontatlan, sőt sértő használata. Vitathatatlan, hogy a magyarországi tanyákon élnek kétes értékű emberek, de egyértelműen lumpenrétegről beszélni – túlzás.
Lázár István könyve izgalmas és lenyűgöző olvasmány. Eddig azt hittem, ismerem azt a vidéket, ahol születtem. Most, hogy a könyvet elolvastam, újra felfedeztem. (Szépirodalmi, 1974) |
Hagyj üzenetet
You must be logged in to post a comment.